Az egészség lelkisége - P. Szentmártoni Mihály jezsuita pszichológus sorozatának 3.
része
Folytatjuk Páter Szentmártoni Mihály jezsuita pszichológus, a Pápai Gergely Egyetem
professzorának sorozatát az egészségről. Mihály atya múltkori előadásában kifejtette,
hogy az egészség fogalmának két jellegzetessége van: strukturális vetületében beszélhetünk
az egészség négy szintjéről, dinamikus vetületében pedig úgy mutatkozik meg, mint
tartós folyamat. Mai előadásának témája az egészség lelkisége.
P. Szentmártoni:
Eszmefuttatásunkat egy anekdotával kezdjük. Egy pap és egy orvos utazik együtt gépkocsival.
Súlyos baleset éri őket. Mindketten haldoklanak. A pap sóhajtozik: „Hívjatok orvost!“.
Az orvos is sóhajtozik: „Hívjatok papot!“. Ez az anekdota jól érzékelteti azt a visszás
helyzetet, amely az utóbbi időben kialakult egészség és vallás között: egyre több
pap foglalkozik a test gyógyításával (mint pl. a különféle karizmatikus csoportokban),
és egyre több orvos foglalkozik a lélek gyógyításával (klasszikus példa erre Viktor
Frankl humanista pszichológiája; Franklt sokan úgy is nevezték, hogy a „Lélek orvosa“). Nem
könnyű meghatározni az egészség teológiai nézőpontját. Lehetséges-e egyáltalán egészségről
beszélni az áteredő bűn állapotában? Vajon a betegségek elkerülhetetlenek-e ebben
az állapotban, hiszen az ember nem az, akinek lennie kellett volna, akinek a Teremtő
elgondolta? Másrészt az is furcsán hangzana, ha azt állítanánk, hogy a betegség „természetes
állapot”: ezzel ellenkezne Jézus magatartása, aki „minden fajta betegséget gyógyított”.
Kérdés:A keresztény lelkiség során voltak időszakok, amikor a lelki emberek,
vagyis az aszkéták, a sivatagi atyák, majd később a szemlélődő szerzetesek,
nem nagy gondot fordítottak az egészségre. Életstílusuk és vezekléseik néha annyira
radikálissá váltak, hogy megrongálták egészségüket.
P. Szentmártoni: Igen,
példákat sorolhatunk az ismert szentek sorából is: Assisi Szent Ferenc, Loyolai szent
Ignác, aki elismerte, hogy szigorú vezekléseivel és eltúlzott böjtöléseivel jóvátehetetlen
kárt okozott egészségében, ezért ugyanezt szabályokkal tiltotta meg követőinek. De
voltak anorexiás, halálra soványodott szerzetesnők is, akik állandó böjtöléssel, de
talán még gyakrabban a zárdákban felkínált gyenge koszt miatt visszafordíthatatlanul
megbillentették metabolizmusuk egyensúlyát és korán meghaltak. Ismerünk továbbá egy
sor tuberkulózisban szenvedő szentet is, akik megbetegedtek a gyakran jéghideg cellákban;
elég, ha megemlítjük Kis Szent Terézt. Az egészségnek ez a relativizálása, ha nem
is egyenesen negatív, de egész biztosan indifferens magatartást tükröz. A középkori
lelkiségben az egészség nem a „legnagyobb érték”, amint ezt manapság gyakran lehet
hallani. (Utalhatunk egy nemrégen közzétett olasz közvélemény-kutatás eredményére,
mely pontosan az egészséget tette az első helyre, megelőzve a szerelmi boldogságot,
a biztos állást, és így tovább.) Lehetséges, hogy korábban az emberek, köztük a szentek
is, inkább fatalista módon látták az egészség ill. betegség állapotát: elkerülni alig
lehet, ez a sorsod, vagy jobbik esetben, Isten neked szánt útja. Ennél a pontnál hasznos
lesz megállni egy pillanatra és megfontolni egy gyakran hallott kijelentést, miszerint
a szegények és betegek Isten kedvencei. Isten mindenkit szeret, nemcsak a betegeket,
hanem az egészségeseket is. Nem kell beteggé válni ahhoz, hogy Isten szeressen bennünket.
Természetesen, a beteg ember tekinthet úgy a betegségére, mint Isten szeretetének
kifejezésére, de ez nem jelenti azt, hogy a betegség valamiféle privilégium!
Kérdés:
A másik véglet ma dívik: az egészség vált a legnagyobb értékké olyannyira, hogy egyesek
úgy hiszik, ennek érdekében még a vallást is fel kell használni: különféle vallásos
mozgalmak jelentkeznek, amelyeknek majdnem egyedüli célja az emberek gyógyítása.
P.
Szentmártoni: P. Paul Murray, domonkos szerzetes, a lelkiségi teológia tanára a Római
„Angelicum” Egyetemen arra hívja fel figyelmünket, hogy hirtelen igen megsokszorozódott
azon kiadványok száma, amelyek a lelki gyógyítással foglalkoznak. Nincs kizárva, hogy
egy új kultusz kialakulásának vagyunk tanúi: „az egészség kultusza”, avagy az „istenített
egészség” kultusza. Az egészség szinte rögeszmévé vált. Az emberek két részre bontják
a világot: egészségesek és betegek. Csakhogy ez a görcsös küzdelem az egészségért
szintén betegséggé válhat. Betegesen keressük az egészséget. A nagynevű Jürgen Moltmann
teológus éles meglátással így fogalmaz: „A modern egészség-kultusz pontosan azt váltja
ki, amit ki akar küszöbölni: félelmet és betegséget idéz elő. Ez a magatartás, ahelyett,
hogy arra segítené az embert, szembesüljön betegségével és gyengeségével, egy olyan
állapot felé vezet, amely kizárja a világból a betegeket, fogyatékost, öregeket és
haldoklókat. Végső elemzésben, ebben a beállítottságban nincs helye a szenvedés iránti
fogékonyságnak. Mi több, az ilyen beállítottság szem elől téveszti magának az egészségnek
is igazi természetét. Ezt a magatartást a „bal lator komplexusának” nevezhetnénk,
aki szintén csak egy lehetőségét látja szenvedésének értelmezésében, azaz, hogy leszálljon
a keresztről. Ezzel szemben, a jobb lator más távlatokat is képes latba vetni: tekintetét
Krisztusra emeli és szenvedése új értelmet nyer. Minden kornak megvannak a maga tévhitei,
eltévelyedései. Korunk embere, még sok hívő is, beleesett az ún. szelektív kereszténység
csapdájába: csak olyan igazságokat hajlandó elfogadni, amelyek derűs, békés, fájdalommentes,
könnyek nélküli életet ígérnek. Csakhogy ez nem az evangélium hite, mert Jézus nem
ilyen életet ígért követőinek, hanem üldöztetésekről, megpróbáltatásokról, keresztről
és szenvedésről beszélt, de mindehhez megígérte hathatós kegyelmi jelenlétét is: én
veletek vagyok minden nap az világ végéig.
Kérdés: Ma igen elterjedtek az
ún. alternatív terápiák, vagyis amelyek nem a hagyományos, hivatalos orvosi módszerekkel
gyógyítanak. Azt vallják, hogy a lelki energiák hathatnak az anyagra. A test funkcionális
zavarokkal reagál, ha a lelki erők nincsenek jó összhangban.
P.
Szentmártoni: Nem világos, mi történik valójában a lelki gyógyulás során. Szinte minden
gyógyítónak van sajátos, egyéni módszere, magyarázata arra, hogyan történik a gyógyulás.
Közös azonban az a meggyőződés, hogy a gyógyító és a beteg között valamiféle erő-csere
történik. Bárhogy is legyen a dolog, tény az, hogy minden alternatív terápiánál a
gyógyító játszik központi szerepet, nem a beteg. A gyógyító meg van győződve arról,
hogy valamiféle rendkívüli képességgel rendelkezik. Az ő imája vagy kézrátétele az,
ami gyógyít. Ugyanakkor rendkívül hangoztatják azt, hogy az energia csak akkor képes
hatni, ha a beteg hisz benne. Nagy hangsúlyt fektetnek az abszolút bizalomra. Ez a
követelmény kétszeresen embertelen helyzetbe sodorhatja a beteget: ha a gyógyulás
nem következik be, ennek az oka a beteg gyenge hite és ezért még vétkesnek is kell,
hogy érezze magát. Az a meggyőződés, hogy az isteni gyógyító erő azokhoz jut el,
„akik eleget imádkoznak“, központi helyet foglalt el a múlt század pünkösdista mozgalomban.
Egyik végletekig felfokozott formájában úgy is jelentkezett, mint meggyőződés, hogy
ha valaki orvoshoz fordul betegségében, akkor ez az Istenbe vetett hit hiánya. Voltak
olyan prédikátorok is, akik egyenesen azt állították, hogy Szent Pál azért nem gyógyult
ki ama híressé vált töviséből, mert nem imádkozott hittel!
Kérdés: A
vallásos mozgalmakon belüli gyógyítók nagy népszerűségének egyik oka talán
pontosan az, hogy az emberek sokat várnak el tőlük. Ha valaki beteg, különösen,
amikor betegsége gyógyíthatatlannak tűnik, amikor már a hagyományos,
hivatalos orvostudománytól nem remélhet gyógyulást, akkor hajlandó belekapaszkodni
minden kis reménybe, amitől gyógyulást remélhet.
P. Szentmártoni:
Ez a szinte görcsös kapaszkodás a gyógyulás lehetőségébe egy lelki magatartásnak a
kifejezése, amely szerint az egészség Isten áldása, a gyógyulás Isten ajándéka annak,
aki rendületlenül hisz benne, a betegség ezért nem lehet más, mint Isten büntetése. Az
egészség nem tartozik sem az „emberi jogok” közé, sem Isten különleges jóindulatának
jelei közé. Az egyetlen elfogadható lelki magatartás az egészséggel szemben a hála.
De a hívő embernek még egy lépéssel tovább kell mennie: az egészség hivatás és küldetés
is. Isten nem azért adja az egészséget, hogy csak nekünk legyen jó, hanem hogy másokon
is segítsünk, ill. hogy minél jobban tudjuk végezni azt a küldetést, amit nekünk szánt
és amelyhez szükségesek mindazok a képességek, amelyeket adott és ezek közé tartozik
az egészség is. A hívő szemében az egészség tehát elsősorban karizma, ingyenes kegyelmi
ajándék, amit hálával fogad, kutatja üzenetét és felelősséget vállal érte.