"Jézus az ember igazsága, útja és élete" - Török Csaba atya elmélkedése az évk. 4. vasárnapra

Az évközi negyedik vasárnapon a múlt heti perikópa folytatását halljuk. Akkor felolvasásra került a Lukács szerinti evangéliumnak azon szakasza, amely Jézusnak a názáreti zsinagógában végzett felolvasásáról és mondhatni egy mondatos igehirdetéséről tudósított: „Ma beteljesedett az Írás, melyet az imént hallottatok.” Akkor ez a gondolat egyfajta lezárást, összefoglalást képezett, annak meghirdetését, hogy a próféták által jövendölt Messiás megérkezett, Isten kegyelmi ideje itt van, az Ország Evangéliuma felhangzik.
Most azonban ennek a mondatnak az igazi erejével, embert megszólító hatásával találjuk szembe magunkat. Hiszen Jézus ezzel az egy mondattal mindennél ékesszólóbban tanúságot tesz önnön küldetéséről a világban. Ez a küldetés azonban felkiáltójel, amely megszólítja az embert, s amelyre valamilyen választ kell adni. Ezen a ponton a fülünkbe csengenek ugyanezen evangélium Lukács által két fejezettel korábban rögzített szavai, amelyeket a jeruzsálemi Templomban az agg Simeon mond Máriának: „Íme, ő sokak romlására és sokak feltámadására lesz Izraelben, jel lesz, amelynek ellene mondanak – a te lelkedet is tőr járja át –, hogy kiderüljenek sok szív titkos gondolatai.” (Lk 2,34b-35)
A názáreti zsinagóga az a hely, ahol Jézus nyilvános működése elején jellé teszi magát. Megvan a prófétai szó, az ígéret – és íme, a beteljesülés, az isteni Megváltást elhozó Messiás, az Atya üdvösségének szentsége, jele a világ számára. Ebben a pillanatban rögtön kiderül, mennyire igaza volt Simeonnak: alighogy jellé teszi magát Jézus, máris ellene mondanak. Sajátos párhuzam, hogy így indul meg Krisztus nyilvános működése, ellene mondással – hiszen erről nekünk, keresztényeknek a keresztelés szentségének kiszolgáltatása jut eszünkbe, ahol a krisztusi lét szintén ellene mondással kezdődik meg. Jézus jel, amely igenre és ezzel együtt nemre hív meg minden embert: az igen Krisztusé, a nem a sátáné; vagy fordítva: a nem Jézusé, de ezt a nemet nem lehet úgy kimondani, hogy egyszersmind igent ne mondana az Isten szemébe tekintő ember a sátánnak.
Ezt megfontolva értjük meg, hogy a döntés, az ellene mondást kiváltó jel miért tárja fel sok szív titkos gondolatát. Arról van szó, hogy az emberi életünket, személyes létünket vezérlő elvek, állásfoglalások, értékrendek sokszor rejtve vannak, sokszor álarccal takargatjuk azt, amihez ragaszkodunk, de nyíltan fel nem vállalnánk: az anyagiasságot, az érzékiséget, az önzést. A krisztusi jel válaszadásra felhívó ereje azonban lerántja rólunk a leplet. A válasz, amelyet Jézus jelére adunk, nem pusztán az ő személyére vagy a rá vonatkozó hitre utal – szó szerint le is leplez bennünket. Jézus az ember igazsága, útja és élete; épp ezért a válasz, amely felhangzik vele szemközt szívünkből, ajkunkról, globális és mindent magába foglaló, Jézus személyében saját személyünkről, életünkről, igazságunkról, céljainkról és értékeinkről is beszámol.
Egyesek talán úgy vélhetik, hogy túlzottan sarkított ez az álláspont. Mert hiszen elképzelhető, hogy valaki igent mond Jézusra vagy a keresztény hitre, mégsem azonosul teljességgel vele, megőrzi a maga rejtett valóját. Arról nem is beszélve, hogy hány olyan embert látunk, aki más hitben élve vagy éppen hitetlenül járva az élet útját mégis szépen, humánusan él – vagyis mintha nemet mondana Jézusra, de ettől még nem mondana igent a világra, a sátánra, tudna mindkét felé nemet mondva élni. Csakhogy eszünkbe kell idézni azt, amit a Szentlélektől eltelt Szent Péter apostol mondott a jeruzsálemi főpapok és vének előtt, amikor letartóztatták őt Jánossal együtt: „Nincs üdvösség senki másban [mint Jézus Krisztusban]. Mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetnénk.” (ApCsel 4,12)
Hitünk radikális alapzata ez: Jézus olyan jel, olyan út, igazság, élet, olyan Ige, amelynek nincs alternatívája. Vagy igen, vagy nem, miként erre ő maga int bennünket: „Így beszéljetek inkább: az igen igen, a nem nem. Ami ezenfelül van, a gonosztól való.” (Mt 5,37) A világ és Isten, a sátán és Jézus két pólus, amely között tagadhatatlan feszültség áll fenn; s e pólusok között az igen csak igen lehet, s magában hordozza az ellentett nemjét; és viszont. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a kegyelem és üdvösség csak azé lehet, aki tagja a látható Egyháznak; de azt igenis jelenti, hogy ha egy másképp hívő vagy egy hitetlen elnyeri az üdvösséget, ő is Krisztus keresztjének és feltámadásának erejében, nem pedig saját hitéből vagy meggyőződéséből nyeri el azt. Nagyon fontos ezt napjainkban világosan látni, mert a világban egyre kevesebb az egyértelmű, megfogható, világos szó. Azt tapasztaljuk, hogy lehet sok-sok igent, nemet, nemigent, talánt, det mondani. Lehet igent mondani Jézusra és Buddhára egyszerre, lehet igent mondani az Evangéliumra s egyszersmind saját bűnös életemre. Jézus Simeon által megénekelt jelének elmosása, a válaszadás komolyságának, a krisztusi világos egyszerűség elvárásának kikerülése végül rombol és meghasonláshoz vezet saját létünkben, végül pedig közösségeink létében. Nem könnyű az út, s csak alázattal, mások iránti megértéssel és elfogadással járható be, nehogy a belső erős, tiszta meggyőződésünk türelmetlenség, agresszívség, elnemfogadás, bezárulás forrása legyen – hiszen akkor úgy mondanánk szent hitvallással igent Jézusra, hogy közben életünkkel, viselkedésünkkel, a más meggyőződésen lévők elleni szeretetlenséggel mégis nemet mondunk rá.
Végezetül álljon itt Reményik Sándor Ne ítélj című versének egy részlete:
 „Istenem, add, hogy minél halkabb legyek –
Versben, s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szómban súly legyen s erő
S mégis egyre inkább simogatás:
Ezer kardos szónál többet tevő.
S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem,

 
De egyre inkább csak igen.
Mindenre ámen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.
Ámen. Igen. És a gonosztól van
Minden azonfelül.”