"Lelkiéletünkben a személyesség mélysége és a tisztelet méltósága együtt kell hogy jelen legyen" - Török Csaba atya elmélkedése a vasárnapi evangéliumról

Az évközi harmadik vasárnapon igen sajátos evangéliumi perikópát hallunk: első harmada a Lukács szerinti evangélium bevezetése, ajánlása; majd a többi része már a negyedik fejezetből való, és Jézus nyilvános működésének kezdetéről tudósít minket. Bár egy ilyen szövegtársítás kérdőjeles lehet, mégis van egy motívum, amely a két részt egybefűzi, összeköti. Amikor ugyanis Lukács próbálja megfogalmazni, hogy mi is a célja művével, ezt írja: mások példáját követve, alapos utánajárás után leírni a „körünkben lejátszódott eseményeket (...) úgy, ahogy ránk maradt azoktól, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az isteni igének” (Lk 1,1k). Nos, épp ez a kezdet, Jézus működésének első pillanata körvonalazódik előttünk.
Felmerülhet a kérdés: nem a születés, nem a karácsonyi események elbeszélése az igazi kezdet? Bizonnyal igaz ez az állítás, Lukács maga is megírja a gyermekségtörténetet, mégis ha a négy evangéliumot nézzük, akkor azt kell mondanunk, hogy a tulajdonképpeni kezdet, nullpont a megkeresztelkedés és Isten országa örömhírének meghirdetése volt. A gyermekségtörténetről a négy közül csak két evangélista – Máté és Lukács – számol be, míg Márk és János mondhatni in medias res kezdi meg evangéliumát.
Nem hanyagság vagy elnagyoltság az oka ennek, hanem az a mély meggyőződés, hogy nem emberi élettörténet vagy egyfajta mai értelemben vett biográfia az evangélium; és maga Krisztus sem mint érdekes vagy izgalmas emberi személy áll előttünk életének sokszor szűkszavú leírásaiban. Az örömhír, az emberré lett Isten hozzánk intézett üzenete és értünk végbevitt műve a valódi tárgy. Nem véletlen, hogy Karácsonyt, Jézus születésének ünnepét viszonylag későn kezdte el ünnepelni az Egyház, már jóval korábban megemlékezett Epifániáról, Vízkeresztről, amely ünnepnek mély teológiai-hitbeli jelentősége az elmúlt hetekben feltárult előttünk. A főünnep pedig mindig Húsvét volt, de abban sem az emberi szenvedéstörténet önmagában, egyfajta keserű emlékezés állt a középpontban, hanem a misztérium, amely ezen keresztül feltárult előttünk, s amely által megmenekültünk.
Azért fontos ezt a gondolatot most ennyire kidomborítanunk, mert sok kortársunkban – valljuk meg, olykor bennünk is – megannyiszor felébred a kíváncsiság Jézus emberi életének adottságai, eseményei után. Az évszázadok alatt az első apokrifektől kezdve a múlt századi vagy kortárs úgynevezett „lelki” vagy „vallásos” irodalomig ontották a szerzők a műveket, amelyekkel Jézus születésének körülményeit, családi viszonyait, rejtett gyermekkorát, életét színezték ki, bizonyíthatatlan létezésű személyekkel és kegyes elbeszélések erdejével véve körül azt a szerény magot, amelyet az evangéliumok tanúsítanak. Bár a szegény, önmagát kiüresítő Istenhez méltó és illő az a visszafogottság, csönd és szerénység, amellyel az evangéliumok emberi életét kezelik, mégis az emberi kíváncsiság, fürkészés, lelkesültség – amely nem egyszer mély vallásos érzésből táplálkozik – nem elégedett meg ennyivel.
Ám hogy ez az emberi magatartás korántsem veszélytelen, arról evangéliumi perikópánk is tanúskodik. Hiszen az első nagy tapasztalatok után – megkeresztelkedés, kánai csoda, pusztai magány – Jézus első igehirdető körútja során saját otthonába érkezik, és itt hatalmas kihívás áll előtte: el kell szakadnia attól az emberi, csöndes, semmiben sem más, semmiben sem a többiekétől eltérő emberi élettől, amelyet addig élt, s honfitársainak, szomszédainak, gyermekkori barátainak meg kell érteniük, hogy ő az Írás beteljesítője. Rendkívüli dolog ez, és tudjuk jól, hogy a názáretiek reakciója negatív, nem tudják felérni, felfogni, hogy itt már nem emberi ismerősük, hanem Isten Felkentje áll előttük. Nem azt kell nézniük, hogy ki az apja, anyja, kik a rokonai, mi a mestersége, hol van a háza, hanem Izajás próféta szavainak beteljesedését kell felfedezniük benne: „Az Úr Lelke van rajtam. Fölkent engem és elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, s hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabaddá tegyem az elnyomottakat, és hirdessem: elérkezett az Úr esztendeje.”
Ha valaki emberi módon akarja ismerni Jézust, akkor nem fogja soha ezen szavakat befogadni szívébe, nem tud majd hinni bennük. Képtelen lesz a nagy váltásra az emberi ismeretről az Isten szerinti ismeretre, amelyről Szent Pál ír: „Ezután tehát nem ismerünk senkit emberi szempontból. Ha Krisztust azelőtt emberileg ismertük is, most már nem úgy ismerjük.” (2Kor 5,16)
A keresztény hívő ember számára itt áll a próbatétel, ugyanis két véglet kísértését kell elkerülnie. Sokak számára Krisztus felhőkbe burkolózik, isteni fölségében oly mélyen elrejtőzik előlünk, mintha soha meg sem testesült volna. Dicsőségének, istenségének ragyogásában az ilyen hívő képtelen felismerni emberi arcát. Megint mások épp az ellenkező végletbe esnek: teljesen emberré teszik Krisztust, valójában ő csak a názáreti Jézus, nagy tanító, de elfeledik, hogy ő maga a második isteni személy.
Az igaz hit finom egyensúlyára van szükségünk hát: az Isten iránti tiszteletre, alázatra, engedelmességre és szeretetre; az ember iránti közvetlenségre, barátságra, testvéri érzületre. Krisztus Urunk és testvérünk, e kettő együtt. Csak egyik, vagy csak másik helytelen állítás lenne. Lelkiéletünkben a közvetlenség, személyesség mélysége és a tisztelet méltósága együtt kell hogy jelen legyen. Ám ha így fogjuk ismerni Jézus Krisztus, meglátjuk, hogy a mi életünkben is beteljesedik az Írás szava.