XVI. Benedek pápa katekézise a szerdai általános kihallgatáson
A karácsonyi ünnepkör lezárulása után a Szentatya ismét folytatta az első idők keresztényeiről
szóló katekézisét. Emlékeztetett rá, hogy előző katekéziseiben a tizenkét Apostolról
illetve Szent Pálról elmélkedett, majd felelevenítette a születő egyház több más fontos
alakját. Ez alkalommal Szent István vértanú személyéhez fűzte gondolatait, akinek
liturgikus ünnepéről az egyház Karácsony másnapján emlékezik meg. Szent István vértanú
egy hét főből álló csoport legkiemelkedőbb képviselője. A hagyomány szerint ez a csoport
képezte a későbbi „diakónus” szolgálat csíráját, bár hozzá kell tennünk, hogy ez a
kifejezés nem szerepel az Apostolok Cselekedeteiben. István jelentőségét mutatja,
hogy Szent Lukács evangelista ebben a könyvében két teljes fejezetet szentel neki
– mondta szerda délelőtti katekézisében a Szentatya. Lukács elbeszélése a jeruzsálemi
ősegyházban bekövetkezett megosztottságból indul ki. Ez az egyház teljes egészében
zsidó származású keresztényekből állt, akik közül egyesek Izrael földjéről származtak,
és „zsidónak” nevezték őket, míg mások, akik szintén az ószövetségi zsidó vallás követői
voltak, a görög nyelvterületű diaszpórából származtak, vagyis görögül beszélő, ún.
hellenista zsidók voltak. A probléma a következő volt: a legszegényebb hellenistákat,
főleg az özvegyasszonyokat, akik nélkülöztek mindenfajta társadalmi támogatást, az
a veszély fenyegette, hogy nem részesülnek a mindennapi alamizsnában. Az Apostolok,
hogy ne kelljen elhanyagolniuk legfőbb feladatukat, az imádságot és Isten igéjének
szolgálatát, úgy döntöttek, hogy kiválasztanak „hét jó hírben álló, bölcs és Szentlélekkel
eltelt férfit”, akiket megbíznak ezzel a feladattal, vagyis a szeretetszolgálattal.
Lukács elbeszélése szerint „kiválasztották tehát Istvánt, akit hit és Szentlélek töltött
el, továbbá Fülöpöt, Prohoroszt, Nikánort, Timont, Parmenászt és Miklóst. Ezeket az
apostolokhoz kísérték, azok pedig imádság közben rájuk tették a kezüket.” A kézrátételnek
különböző jelentése van – folytatta katekézisében XVI. Benedek pápa. Az Ószövetségben
mindenekelőtt fontos tisztséggel való megbízatást jelentett. Ezt tette Mózes, amikor
Józsuét kijelölte utódának. A kézrátétel fontos gesztus volt, amelyet komoly megfontolások
után hajtottak végre. Erre céloz Szent Pál Timóteushoz írt első levelében: „Kezedet
elhamarkodva föl ne tedd senkire, s idegen bűnben ne legyen részed.” A kézrátétel
tehát szentségi jelként fejlődik tovább. István és társai esetében mindenképpen arról
van szó, hogy az Apostolok hivatalosan átadtak számukra egy megbízatást, és közösen
fohászkodtak a kegyelemért, hogy azt jól teljesíthessék. A legfontosabb, amit meg
kell jegyezni, az az, hogy a szeretetszolgálaton túl, István honfitársait, az ún.
„hellenistákat” egyben evangelizálja is. Jézus nevében ugyanis új értelmezést ad a
mózesi és magának az isteni törvénynek, az Ószövetséget Jézus halálának és feltámadásának
fényében magyarázza. Az Ószövetség krisztusi újra olvasata kiváltja a júdeai zsidók
haragját, akik szavait Istenkáromlónak tekintik. Ezért ítélték el megkövezés általi
halálra. Lukács evangelista összefoglalja számunkra a szent utolsó prédikációját.
Mint ahogy Jézus megmutatta az emmauszi tanítványoknak, hogy az egész Ószövetség róla,
keresztjéről és feltámadásáról szól, ugyanígy, Szent István vértanú, követve Jézus
tanítását, az egész Ószövetséget krisztológiai szempontból magyarázza. Szent István
rámutat, hogy az Ószövetségben elbeszélt üdvtörténet középpontjában a Kereszt misztériuma
áll. Valójában a keresztre feszített és feltámadt Jézus ennek a történetnek az érkezési
pontja. Véget ért a templom kultuszának ideje, a feltámadt Jézus az új és valódi „templom”.
Pontosan ez a tanítása váltja ki halálos ítéletét. Szent István, azonban, a Szentlélekkel
eltelve föltekintett az égre és, megpillantva az Isten dicsőségét és Jézust, fölkiáltott:
„Bizony látom a megnyílt eget, s az Emberfiát, amint az Isten jobbján áll!” Vértanúsága
Jézus kínszenvedésének példáját követi, hiszen az Úr Jézusnak ajánlja lelkét, és imádkozik,
hogy ne rója fel gyilkosainak bűnüket. István vértanúságának helyét Jeruzsálemben
hagyományosan a damaszkuszi kapu előtt tisztelik, ahol egykor a domonkosok ismert
Bibliai Iskolája melletti Szent István templom állt. István, Krisztus első vértanújának
meggyilkolását Jeruzsálemben követte a Jézus tanítványok elleni nagy üldözés, az első,
az egyház történetében. Ez kényszerítette a hellenista zsidók csoportját arra, hogy
elmeneküljenek a városból, és szétszóratásban telepedjenek le. Az evangélium így terjedt
el Szamariában és Föníciában, egészen Antióchia nagy városáig, ahol Lukács szerint
első alkalommal hirdették azt a pogányoknak is, és ahol először hangzott fel a „keresztény”
elnevezés. Lukács megjegyzi azt is, hogy István megkövezői „ruhájukat egy Saul
nevű ifjú lábához rakták le”. Ugyanarról a Saulról van szó, aki üldözőből az evangélium
Apostolává válik. Ez azt jelenti, hogy a fiatal Saul hallotta István prédikációját.
Azok között volt valószínűleg, akikről Lukács így ír: „szívüket elöntötte a méreg
és fogukat vicsorították feléje”. Itt láthatjuk az isteni Gondviselés csodáit – hangsúlyozta
katekézisében a Szentatya. Saul, István megrögzött ellensége, miután találkozott Jézussal
a damaszkuszi úton, folytatja azt, amit az első vértanú elkezdett, vagyis az Ószövetség
krisztológiai olvasatát, azt elmélyíti és a „Népek Apostolává” válik. Az isteni Törvény
Krisztus Keresztjében teljesedik be. Ez Pál hithirdetésének tartalma. Rámutat, hogy
Ábrahám Istene mindenki Istenévé válik. Szent Pál küldetésében valósul meg István
látomása. István története sok mindent tanít számunkra – mondta a Pápa. Többek között
azt, hogy soha ne válasszuk el a szociális elkötelezettséget a hit bátor hirdetésétől.
István, szeretetszolgálatával hirdeti a keresztre feszített Krisztust, egészen a vértanúság
elfogadásáig. Szent István vértanú a keresztre feszített és feltámadt Krisztusról,
mint a történelem és saját életünk középpontjáról szól nekünk. Megértjük, hogy a Kereszt
mindig az egyház és személyes életünk középpontjában marad. Az egyház történetében
soha nem hiányzik ezután sem a szenvedés, az üldöztetés. Éppen az üldöztetés válik,
Tertulliánusz híres mondása szerint a küldetés forrása új keresztények számára. „A
mártírok vére, az új keresztények magva”. Saját életünkben sem hiányzik soha a kereszt,
ami áldássá válik. Ha ennek tudatában elfogadjuk a keresztet, megismerjük a keresztények
örömét a nehéz pillanatokban is. A tanúságtétel értéke pótolhatatlan, mert elvezet
az evangéliumhoz, mert táplálék az egyház számára. Szent István tanítson meg bennünket
arra, hogy értéket kovácsoljunk ezekből a tanúságtételekből, tanítson meg bennünket
arra, hogy szeressük a Keresztet, mert a kereszt az az út, amelyen Krisztus újból
és újból eljön közénk – fejezte be szerda délelőtti katekézisét XVI. Benedek pápa.