2006-12-22 16:58:53

A béke nem valósul meg a földön ha nem engesztelődünk ki Istennel


A most végéhez közeledő év eseményei közül emlékezetünkben mély nyomot hagynak a Szentföld közelében végbemenet háború szörnyűségei, valamint általában a kultúrák és vallások közötti összecsapás veszélye, amely még ma is fenyeget bennünket ebben a történelmi pillanatban – mondta XVI. Benedek pápa a karácsonyi jókívánságok alkalmából a római kúriának tartott kihallgatás során. A békéhez vezető út problémája tehát elsődleges kihívást jelent mindazok számára, akiket az emberiség ügye aggaszt. Különösen vonatkozik ez az egyházra, amelynek feladata, hogy megvalósítsa az angyal pásztorokhoz intézett üdvözletét: „Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek”. Ez a köszöntés magába foglalja az emberek Istenhez fűződő megbonthatatlan kapcsolatát. A béke nem valósulhat meg a földön, anélkül, hogy az ember ne engesztelődnek ki Istennel – mondta a Szentatya, majd így folytatta: „Isten” és a „béke” témájának összefüggése volt annak a négy apostoli utazásomnak a döntő szempontja, amelyeket idén tettem.” Elsőként Lengyelországban, II. János Pál pápa hazájában tett lelkipásztori útját idézte fel. „Számomra belső kötelesség volt ez a látogatás, hogy hálát adjak mindazért, amit szeretett II. János Pál pápánk, negyed százados szolgálata során személyesen nekem, illetve főleg az egyháznak és a világnak adott. „Totus tuus” – ez volt a mottója, és ebben visszatükröződött egész lénye. Igen, II. János Pál fenntartás nélkül átadta önmagát Istennek, Krisztusnak, Krisztus Anyjának, az egyháznak: a Megváltónak és az ember megváltásának. Megmutatta, hogy mi, mai emberek, hogyan hihetünk az élő Istenben, aki Krisztusban jött el közénk, hogy mellettünk álljon. A Szentatya elmondta, hogy lengyelországi apostoli látogatása során mindenütt a hit örömével találkozott. Mély benyomást gyakorolt rá az a rendkívül szívélyes fogadtatás, amelyben mindenütt részesítették. Az embereke úgy tekintettek rá, mint Péter utódára, akire rá van bízva az egész egyház lelkipásztori szolgálata. Péter, önmagában véve nem volt kőszikla, de az Úr éppen azt akarta megmutatni, hogy egy gyenge emberen keresztül is szilárdan megtartja az egyház egységét. A lengyelországi látogatás a Szentatya számára a katolicizmus ünnepe volt. Krisztus a mi békénk, aki egyesíti a szétváltakat. Krisztus a kiengesztelődés minden történelmi kor és kultúra különbözősége ellenére. A Szentatya utalt rá, hogy lengyelországi programjából nem hiányozhatott az auschwitz-birkenaui látogatás. Ez a legkegyetlenebb barbárság helye, ahol megkísérelték eltörölni a föld színéről Izrael népét és semmissé tenni Isten választását, száműzni magát Istent a történelemből. „Nagy vigaszt jelentett számomra – folytatta visszaemlékezésében a Pápa – hogy, az égen feltűnt a szivárvány, miközben azon a szörnyű helyen, Jób magatartását követve, Istenhez kiáltottam, megrémülve látszólagos hiányától, és ugyanakkor annak bizonyosságában, hogy Isten a csöndben sem szűnik meg velünk lenni. A szivárvány, mintegy válasz volt számomra: Igen, itt vagyok, és a szövetség ígéretének szavai, amelyeket az özönvíz után ejtettem ki, ma is érvényesek.
A következő út Spanyolországba, Valenciába vezetett, amelynek témája a házasság és a család volt. Az ott hallott tanúságtételek valódi örömet sugároztak, nem felszínes vidámságot, amely hamar elszáll, hanem olyan örömet, amely a szenvedésben érlelődik. Látván ezeket a családokat, amelyekben a nemzedékek egymás kezét fogják, a Szentatya lelkébe hatolt Európa problémája, amely látszólag nem kívánja a gyermekáldást. Egy külső szemlélő számára Európa fáradt, mintha búcsút akarna venni a történelemtől. Miért van ez így? Ez a nagy kérdés – mondta a Pápa, majd köszönetet mondott azoknak a családoknak, akik a nehézségek ellenére is vállalják a gyermekeket. A pénzügyi nehézségeken, az időhiányon túl, felmerül a kérdés: milyen nevelést adjunk a gyermeknek, hogyan tartsuk tiszteletben szabadságát? A probléma azért olyan nehéz, mert már nem vagyunk biztosak abban, hogy milyen elveket adjunk át, mi a szabadság helyes használata, hogyan élünk helyesen, mi az, ami erkölcsileg kötelességünk, illetve mi az, ami elfogadhatatlan. A modern gondolkodás elveszítette az irányt, a mai ember bizonytalanná vált jövőjét illetően. Végül is jó dolog egyáltalán embernek lenni? Talán éppen ez a bizonytalanság a legmélyebb oka annak, hogy sokan nem vállalják az élet átadásának kockázatát – mondta a Pápa, majd így folytatta: „Ezen a ponton nem hallgathatom el aggodalmamat, az élettársi kapcsolatban élőkre vonatkozó törvényeket illetően. Amikor olyan új jogi formákat hoznak létre, amelyek relativizálják a házasságot, akkor ezek a párok később sem fognak végleges kapcsolatra lépni egymással, hiszen együttélésükön már rajta van a jogi pecsét. Ehhez kapcsolódik még a férfi és a női nem relativizálása. Eszerint teljesen mindegy, hogy egy férfi és egy nő, vagy két azonos nemű személy él együtt. Ezzel hallgatólagosan elismerik azokat a gyászos elméleteket, miszerint az ember értelme és akarata határozza meg, hogy mi és mi nem. Ez az elmélet megveti az ember testiségét, amelyből az következik, hogy az ember, miközben fel akarja magát szabadítani biológiai szempontból, saját magát pusztítja el. Van, aki azt mondja, hogy az egyháznak nem kell beleszólnia ezekbe a dolgokba. Nekik azt válaszoljuk: vajon nem érdekel bennünket az ember? A hívőknek, hitük nagy kultúrája erejében nincs joguk, hogy elmondják erről véleményüket? Nem ők azok vajon, akiknek fel kell emelni szavukat, hogy megvédjék az embert, aki éppen teste és lelke elválaszthatatlan egységében, Isten képmása? – tette fel a kérdést a Szentatya.
Ezután gondolatban folytatta tovább utazását, Bajorországba, ahol a következő városokat kereste fel: München, Altötting, Regensburg, Freising.
Hazájában tett felejthetetlen látogatásának témája Isten volt. Nyugat nagy problémája az, hogy elfeledkezett Istenről és ez egyre terjed. Lényegében minden egyes probléma erre vezethető vissza. A Szentatya utalt rá, hogy Németország egyes részein a lakosság nagy többsége nincs megkeresztelve, számukra a kereszténység és Isten a múlt része. Isten témájához kapcsolódott Bajorországban a papság és a párbeszéd kérdésköre is. A papi lét Istenközpontúságára van szükség a mai világban, amely teljes egészében a célszerűségre, a funkcionalitásra épül. A pap feladata, hogy megismerje Istent és elvigye őt az emberekhez. Ez az elsődleges szolgálat, amelyre a mai emberiségnek szüksége van. Miközben a tárgyi dolgok túlzott mennyiségben állnak rendelkezésünkre, hiányzik a központ, amely mindennek értelmet ad, és amely visszaállítja az egységet.
A papság témájához kapcsolódik a papi nőtlenség kérdése, amely mind a keleti, mind a nyugati egyházban érvényes a püspökökre nézve. Egy, az Apostoli időkhöz közeli hagyomány szerint általában érvényes a latin egyház papjaira. A pusztán pragmatikus okok, az, hogy család nélkül a papok több időt szentelhetnek híveiknek, nem elegendőek a nőtlenség indoklásához. A cölibátus igazi alapját a következő mondat fejezi ki: Dominus pars – Te vagy az én örökrészem. Azt jelenti, hogy hagyjuk, hogy magával ragadjon bennünket az Isten iránti szenvedély, hogy Vele belső kapcsolatra lépve tudjuk szolgálni az embereket. Pozitivista világunkban Isten legfeljebb feltevés, nem pedig konkrét valóság. A cölibátus legyen a hit tanúságtétele: az Istenbe vetett hit konkréttá válik abban az életformában, amelynek csak Istenből kiindulva van értelme.
A párbeszéd témája kapcsán a Pápa megállapította: az ember hatalma, amely a tudománynak köszönhetően megnövekedett, egyre veszélyesebbé válik, amely magát az embert és a világot fenyegeti. Az ész, amely teljes egészében arra törekszik, hogy uralja a világot, nem fogad el többé korlátokat. Az embert magát már pusztán hatalma egyszerű matériájának, anyagának tekinti. Ismeretünk növekszik, de ugyanakkor az ész fokozatosan elvakul saját alapját, azokat a szempontokat illetően, amelyek értelmet adnak neki. Az észnek szüksége van a Logosra, amely eredete és amely a mi világosságunk: a hitnek is szüksége van arra, hogy párbeszédet folytasson a modern értelemmel, hogy az ráébredjen saját nagyságára és felelősségeire.
A regensburgi beszédre utalva a Szentatya megjegyezte: a szekularizált értelem nem képes arra, hogy valódi párbeszédet folytasson a vallásokkal. Ha az ész továbbra is bezárkózik az Istenre vonatkozó kérdések előtt, akkor előbb utóbb bekövetkezik a kultúrák közötti harc.
A törökországi látogatás – folytatta visszaemlékezését a Szentatya – alkalmat adott számára, hogy nyilvánosan is kifejezhesse tiszteletét az iszlám vallás iránt. A keresztények szolidárisak mindazokkal, akik, éppen muzulmán vallási meggyőződésük folytán, elkötelezik magukat az erőszakkal szemben, és küzdenek a hit és az értelem, a vallás és a szabadság összhangjának megvalósításáért.
A Szentatya még felidézte az ökumenikus pátriárkával való találkozását. A napokban kapott levelet I. Bartolomaiosztól, aki szívből jövő háláját fejezte ki a Pápának. Isztambuli találkozásuk során megtapasztalhatta, hogy nemcsak szavakban, hanem lelkük mélyén is valóban testvéri szálak fűzik őket egymáshoz.
„Et erit iste pax” – ilyen lesz a béke – mondja Mikeás próféta. „Békesség veletek”- ezt a békét a liturgiában maga Krisztus adja meg nekünk. Önmagát adja számunkra, mint békét, mint minden korláton túli kiengesztelődést. Ahol befogadják Őt, ott megnövekednek a béke szigetei. Meg kell tanulnunk, hogy a békét nem lehet pusztán külső eszközökkel megvalósítanunk, a béke összefügg azzal, hogy megnyitjuk szívünket Istennek. Csak akkor lehetséges a béke, ha bensőnkben leküzdjük a gyűlöletet és az önzést. Életünkben meg kell valósítanunk azt, ami a keresztségben végbement bennünk szentségileg: meghalt a régi ember és megszületett az új – mondta a Szentatya, majd azért fohászkodott az Úrhoz, hogy tegyen bennünket új emberekké. Mária közbenjárását kérve végül apostoli áldásával búcsúzott el a Római Kúria munkatársaitól, Vatikán városállam Kormányzóságának tagjaitól.
 







All the contents on this site are copyrighted ©.