A béke nem valósul meg a földön ha nem engesztelődünk ki Istennel
A most végéhez közeledő év eseményei közül emlékezetünkben mély nyomot hagynak a Szentföld
közelében végbemenet háború szörnyűségei, valamint általában a kultúrák és vallások
közötti összecsapás veszélye, amely még ma is fenyeget bennünket ebben a történelmi
pillanatban – mondta XVI. Benedek pápa a karácsonyi jókívánságok alkalmából a római
kúriának tartott kihallgatás során. A békéhez vezető út problémája tehát elsődleges
kihívást jelent mindazok számára, akiket az emberiség ügye aggaszt. Különösen vonatkozik
ez az egyházra, amelynek feladata, hogy megvalósítsa az angyal pásztorokhoz intézett
üdvözletét: „Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek”.
Ez a köszöntés magába foglalja az emberek Istenhez fűződő megbonthatatlan kapcsolatát.
A béke nem valósulhat meg a földön, anélkül, hogy az ember ne engesztelődnek ki Istennel
– mondta a Szentatya, majd így folytatta: „Isten” és a „béke” témájának összefüggése
volt annak a négy apostoli utazásomnak a döntő szempontja, amelyeket idén tettem.”
Elsőként Lengyelországban, II. János Pál pápa hazájában tett lelkipásztori útját idézte
fel. „Számomra belső kötelesség volt ez a látogatás, hogy hálát adjak mindazért, amit
szeretett II. János Pál pápánk, negyed százados szolgálata során személyesen nekem,
illetve főleg az egyháznak és a világnak adott. „Totus tuus” – ez volt a mottója,
és ebben visszatükröződött egész lénye. Igen, II. János Pál fenntartás nélkül átadta
önmagát Istennek, Krisztusnak, Krisztus Anyjának, az egyháznak: a Megváltónak és az
ember megváltásának. Megmutatta, hogy mi, mai emberek, hogyan hihetünk az élő Istenben,
aki Krisztusban jött el közénk, hogy mellettünk álljon. A Szentatya elmondta, hogy
lengyelországi apostoli látogatása során mindenütt a hit örömével találkozott. Mély
benyomást gyakorolt rá az a rendkívül szívélyes fogadtatás, amelyben mindenütt részesítették.
Az embereke úgy tekintettek rá, mint Péter utódára, akire rá van bízva az egész egyház
lelkipásztori szolgálata. Péter, önmagában véve nem volt kőszikla, de az Úr éppen
azt akarta megmutatni, hogy egy gyenge emberen keresztül is szilárdan megtartja az
egyház egységét. A lengyelországi látogatás a Szentatya számára a katolicizmus ünnepe
volt. Krisztus a mi békénk, aki egyesíti a szétváltakat. Krisztus a kiengesztelődés
minden történelmi kor és kultúra különbözősége ellenére. A Szentatya utalt rá, hogy
lengyelországi programjából nem hiányozhatott az auschwitz-birkenaui látogatás. Ez
a legkegyetlenebb barbárság helye, ahol megkísérelték eltörölni a föld színéről Izrael
népét és semmissé tenni Isten választását, száműzni magát Istent a történelemből.
„Nagy vigaszt jelentett számomra – folytatta visszaemlékezésében a Pápa – hogy, az
égen feltűnt a szivárvány, miközben azon a szörnyű helyen, Jób magatartását követve,
Istenhez kiáltottam, megrémülve látszólagos hiányától, és ugyanakkor annak bizonyosságában,
hogy Isten a csöndben sem szűnik meg velünk lenni. A szivárvány, mintegy válasz volt
számomra: Igen, itt vagyok, és a szövetség ígéretének szavai, amelyeket az özönvíz
után ejtettem ki, ma is érvényesek. A következő út Spanyolországba, Valenciába
vezetett, amelynek témája a házasság és a család volt. Az ott hallott tanúságtételek
valódi örömet sugároztak, nem felszínes vidámságot, amely hamar elszáll, hanem olyan
örömet, amely a szenvedésben érlelődik. Látván ezeket a családokat, amelyekben a nemzedékek
egymás kezét fogják, a Szentatya lelkébe hatolt Európa problémája, amely látszólag
nem kívánja a gyermekáldást. Egy külső szemlélő számára Európa fáradt, mintha búcsút
akarna venni a történelemtől. Miért van ez így? Ez a nagy kérdés – mondta a Pápa,
majd köszönetet mondott azoknak a családoknak, akik a nehézségek ellenére is vállalják
a gyermekeket. A pénzügyi nehézségeken, az időhiányon túl, felmerül a kérdés: milyen
nevelést adjunk a gyermeknek, hogyan tartsuk tiszteletben szabadságát? A probléma
azért olyan nehéz, mert már nem vagyunk biztosak abban, hogy milyen elveket adjunk
át, mi a szabadság helyes használata, hogyan élünk helyesen, mi az, ami erkölcsileg
kötelességünk, illetve mi az, ami elfogadhatatlan. A modern gondolkodás elveszítette
az irányt, a mai ember bizonytalanná vált jövőjét illetően. Végül is jó dolog egyáltalán
embernek lenni? Talán éppen ez a bizonytalanság a legmélyebb oka annak, hogy sokan
nem vállalják az élet átadásának kockázatát – mondta a Pápa, majd így folytatta: „Ezen
a ponton nem hallgathatom el aggodalmamat, az élettársi kapcsolatban élőkre vonatkozó
törvényeket illetően. Amikor olyan új jogi formákat hoznak létre, amelyek relativizálják
a házasságot, akkor ezek a párok később sem fognak végleges kapcsolatra lépni egymással,
hiszen együttélésükön már rajta van a jogi pecsét. Ehhez kapcsolódik még a férfi és
a női nem relativizálása. Eszerint teljesen mindegy, hogy egy férfi és egy nő, vagy
két azonos nemű személy él együtt. Ezzel hallgatólagosan elismerik azokat a gyászos
elméleteket, miszerint az ember értelme és akarata határozza meg, hogy mi és mi nem.
Ez az elmélet megveti az ember testiségét, amelyből az következik, hogy az ember,
miközben fel akarja magát szabadítani biológiai szempontból, saját magát pusztítja
el. Van, aki azt mondja, hogy az egyháznak nem kell beleszólnia ezekbe a dolgokba.
Nekik azt válaszoljuk: vajon nem érdekel bennünket az ember? A hívőknek, hitük nagy
kultúrája erejében nincs joguk, hogy elmondják erről véleményüket? Nem ők azok vajon,
akiknek fel kell emelni szavukat, hogy megvédjék az embert, aki éppen teste és lelke
elválaszthatatlan egységében, Isten képmása? – tette fel a kérdést a Szentatya. Ezután
gondolatban folytatta tovább utazását, Bajorországba, ahol a következő városokat kereste
fel: München, Altötting, Regensburg, Freising. Hazájában tett felejthetetlen látogatásának
témája Isten volt. Nyugat nagy problémája az, hogy elfeledkezett Istenről és ez egyre
terjed. Lényegében minden egyes probléma erre vezethető vissza. A Szentatya utalt
rá, hogy Németország egyes részein a lakosság nagy többsége nincs megkeresztelve,
számukra a kereszténység és Isten a múlt része. Isten témájához kapcsolódott Bajorországban
a papság és a párbeszéd kérdésköre is. A papi lét Istenközpontúságára van szükség
a mai világban, amely teljes egészében a célszerűségre, a funkcionalitásra épül. A
pap feladata, hogy megismerje Istent és elvigye őt az emberekhez. Ez az elsődleges
szolgálat, amelyre a mai emberiségnek szüksége van. Miközben a tárgyi dolgok túlzott
mennyiségben állnak rendelkezésünkre, hiányzik a központ, amely mindennek értelmet
ad, és amely visszaállítja az egységet. A papság témájához kapcsolódik a papi
nőtlenség kérdése, amely mind a keleti, mind a nyugati egyházban érvényes a püspökökre
nézve. Egy, az Apostoli időkhöz közeli hagyomány szerint általában érvényes a latin
egyház papjaira. A pusztán pragmatikus okok, az, hogy család nélkül a papok több időt
szentelhetnek híveiknek, nem elegendőek a nőtlenség indoklásához. A cölibátus igazi
alapját a következő mondat fejezi ki: Dominus pars – Te vagy az én örökrészem. Azt
jelenti, hogy hagyjuk, hogy magával ragadjon bennünket az Isten iránti szenvedély,
hogy Vele belső kapcsolatra lépve tudjuk szolgálni az embereket. Pozitivista világunkban
Isten legfeljebb feltevés, nem pedig konkrét valóság. A cölibátus legyen a hit tanúságtétele:
az Istenbe vetett hit konkréttá válik abban az életformában, amelynek csak Istenből
kiindulva van értelme. A párbeszéd témája kapcsán a Pápa megállapította: az ember
hatalma, amely a tudománynak köszönhetően megnövekedett, egyre veszélyesebbé válik,
amely magát az embert és a világot fenyegeti. Az ész, amely teljes egészében arra
törekszik, hogy uralja a világot, nem fogad el többé korlátokat. Az embert magát már
pusztán hatalma egyszerű matériájának, anyagának tekinti. Ismeretünk növekszik, de
ugyanakkor az ész fokozatosan elvakul saját alapját, azokat a szempontokat illetően,
amelyek értelmet adnak neki. Az észnek szüksége van a Logosra, amely eredete és amely
a mi világosságunk: a hitnek is szüksége van arra, hogy párbeszédet folytasson a modern
értelemmel, hogy az ráébredjen saját nagyságára és felelősségeire. A regensburgi
beszédre utalva a Szentatya megjegyezte: a szekularizált értelem nem képes arra, hogy
valódi párbeszédet folytasson a vallásokkal. Ha az ész továbbra is bezárkózik az Istenre
vonatkozó kérdések előtt, akkor előbb utóbb bekövetkezik a kultúrák közötti harc.
A törökországi látogatás – folytatta visszaemlékezését a Szentatya – alkalmat
adott számára, hogy nyilvánosan is kifejezhesse tiszteletét az iszlám vallás iránt.
A keresztények szolidárisak mindazokkal, akik, éppen muzulmán vallási meggyőződésük
folytán, elkötelezik magukat az erőszakkal szemben, és küzdenek a hit és az értelem,
a vallás és a szabadság összhangjának megvalósításáért. A Szentatya még felidézte
az ökumenikus pátriárkával való találkozását. A napokban kapott levelet I. Bartolomaiosztól,
aki szívből jövő háláját fejezte ki a Pápának. Isztambuli találkozásuk során megtapasztalhatta,
hogy nemcsak szavakban, hanem lelkük mélyén is valóban testvéri szálak fűzik őket
egymáshoz. „Et erit iste pax” – ilyen lesz a béke – mondja Mikeás próféta. „Békesség
veletek”- ezt a békét a liturgiában maga Krisztus adja meg nekünk. Önmagát adja számunkra,
mint békét, mint minden korláton túli kiengesztelődést. Ahol befogadják Őt, ott megnövekednek
a béke szigetei. Meg kell tanulnunk, hogy a békét nem lehet pusztán külső eszközökkel
megvalósítanunk, a béke összefügg azzal, hogy megnyitjuk szívünket Istennek. Csak
akkor lehetséges a béke, ha bensőnkben leküzdjük a gyűlöletet és az önzést. Életünkben
meg kell valósítanunk azt, ami a keresztségben végbement bennünk szentségileg: meghalt
a régi ember és megszületett az új – mondta a Szentatya, majd azért fohászkodott az
Úrhoz, hogy tegyen bennünket új emberekké. Mária közbenjárását kérve végül apostoli
áldásával búcsúzott el a Római Kúria munkatársaitól, Vatikán városállam Kormányzóságának
tagjaitól.