Miben áll Krisztus királyságának az igazsága? - Török Csaba atya elmélkedése a vasárnapi evangéliumról

Az egyházi év Krisztus Király vasárnapjával zárul le. Ez az ünnep viszonylag újkeletű az egyháztörténelemben, ám a gondolat, amely mögötte rejtezik, valójában egyidős a kereszténységgel. Végidős Krisztusábrázolásoktól a Pantokrátor-ikonokig megannyiszor találkozunk az egyházi képzőművészetben, irodalomban és zenében a Megváltó királyságának megfogalmazásaival.
Amikor tehát a liturgikus év utolsó vasárnapján felhangzanak a János szerinti evangéliumból vett szavak, bizonyos szempontból már ismerősnek tűnnek. A földi hatalmasság és a szegény, gyengének mutatkozó, kiszolgáltatott Istenember találkozásának pillanata ez. Arra, hogy itt valami rendkívüli, valami lényeges történik, utal Krisztus magatartásának megváltozása. Bár nyilvános működése idején többször volt alkalom, amikor az emberek népvezérré, királlyá akarták volna kikiáltani – még az apostolok között is volt, aki sokáig a világi uralom megújítójának tartotta őt –, Jézus mindannyiszor kitért ez elől az emberi vágy elől. Azonban itt és most, a halálos perben mintha sajátosan „belenyugodna” önnön királyságába. A halálra szánt ember lemondása, belenyugvása ez?
Korántsem. Ha figyelmesen olvassuk az evangéliumi szakaszt, azt látjuk, hogy mindvégig Pilátus nevezi őt királynak. Jézus csak válaszol: „Te mondod, hogy király vagyok.” Ez a válasz azért elgondolkodtató, mert sem konkrét igent, sem konkrét nemet nem tartalmaz. Jézus nem akar igennel felelni Pilátus kérdésére, ugyanakkor azt sem akarja megtagadni, hogy ő király. Mivel magyarázható ez meg?
Hogy ezt megértsük, vissza kell tekintenünk az első kérdés-felelet váltásra. Ott Jézus Pilátusnak a kérdésére – „Te vagy-e a zsidók királya?” – kérdéssel válaszol: „Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked rólam?” Valójában a Megváltó ki akarja fejteni, meg akarja érteni, mi van Pilátus gondolatában, amikor őt királynak nevezi. Miért tesz így? Mire gondol? Pilátus válasza mindent megvilágít: „Hát zsidó vagyok én? Saját néped és a főpapok adtak kezembe. Mit tettél?” Magyarán szólva így is megfogalmazhatnánk a választ: „Igazából fogalmam sincs, miről szól ez a vita.” Innentől kezdve világos, hogy nem Pilátus vádolja Jézust, nem lát benne felkelő népvezért, hanem azt olvassa vádként a fejére, amit a főpapok adtak szájába.
Jézus, hogy feloldja ezt a helyzetet, próbálja megmagyarázni, ki is ő. „Az én országom nem ebből a világból való...” Igyekszik kifejteni, megértetni, hogy igenis, van hatalma, van ereje, van uralma, ám az nem a föld politikai-gazdasági-katonai határai mentén fejti ki hatását, hanem mivel mindenek fölött áll, végül mindenhová elér. Minthogy túl van az anyagon, nem az anyagi hatás-kölcsönhatás, támadás-védekezés elvei szerint áll fenn ez az ország.
Pilátus azonban nem bölcsebbé, hanem bizonytalanabbá válik. A kérdése tehát egyszerűsödik, egy gondolatra, egy valóságra hegyeződik ki: „Tehát király vagy te?” És most hangzik fel Jézus dodonainak tűnő válasza. Nem mond igent, hiszen nem király ő úgy, ahogyan azt a zsidók vélik, vagy ahogyan azt Pilátus a maga katonai-helytartói élettapasztalatával elképzeli; ugyanakkor nemet sem mond, mert igenis van országa, van hatalma, van ítélete az egész világ fölött. Ezért Pilátusra irányítja vissza szavait, akárcsak az első esetben: „Te mondod, hogy király vagyok.” Így is olvashatjuk ezeket a szavakat: Pilátus, kimondtál valamit. De hogy ez az igazság-e, vagy tévedés, az azon áll vagy bukik, hogy te miként érted mindezt.
Azt, hogy itt valóban az igazságra irányuló kérdésről van szó, mutatja Jézus következő mondata: „Azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, az hallgat a szavamra.” Krisztus király – de csakis az igazság, és nem az emberi elképzelés, vágy vagy éppen fantázia szerint.
Miben áll Krisztus királyságának ez az igazsága? Hatalom és szelídség, dicsőség és alázat, győzelem és bukás, gazdagság és szegénység paradoxonaiban, amelyek által Krisztus az egész világot mintegy átöleli. A Pantokrátor így, ilyen módon tartja kezében a mindenséget. Ezt a gondolatot, a hívő embernek erre az igazságra való ráérzését önti költői megfogalmazásba Sík Sándor mélyértelmű verse, a Krisztus mindenfelől, amelyet a piarista tartományfőnök kiköltöztetésük után, immár a Mikszáth Kálmán téren írt, ahol egyik ablaka a Krisztus Király kápolnára, a másik pedig a jezsuiták Jézus Szíve templomára nézett:Megnyitom ablakomat, csöpp templom néz a szemembe:
Krisztus az égi Király, Krisztus a földi szegény.
Tárom a másikat is, szűk téren templom amott is:
Krisztus a mennyei Szív, Krisztus a pesti lakó.
Házi körömben is itt, folyosóm kápolna mélyén:
Krisztus a virrasztó, Krisztus a kisdedeké.
Ennyi felől ölel íme körül. Ó, lépni se tudsz már,
Nézni se nélküle már: rajtad a drága szemek.
Várai láncával lám kívül is így bekerített,
Szíve bizalmas ölén szívbeli régi rabot.
Már hova is mennék, sokat élt öreg én, hova innen?
Már mibe volna nekem vetni világi reményt?
Túlontúl kitanultam már sorját e világnak:
Ó tudom én, tudom én, menni mikor, hova jó.
Fürgén és szabadon megyek is, vár rám a küszöbnél
Krisztus a teljesülés, Krisztus az elnyugvás.