"A keresztény az, aki nem azt hallja meg, amit a fülébe ordítanak közelről, hanem
aki ezen túl meghallja a távoli kiáltást, az elhaló hangot is." - Török Csaba atya
elmélkedése a vasárnapi evangéliumról
Az évközi harmincadik
vasárnap evangéliuma a jerikói vak meggyógyításának történetét beszéli el. A szöveg
magával ragadó elevenséggel tárja elénk a jelenetet, olvasva mintegy mi is bele tudunk
helyezkedni. Jerikó egész városa hangos a názáreti csodarabbi látogatásától. Mindenki
tudja nagyon jól, hogy Jeruzsálembe megy tovább, így tehát a vak Bartimeus, akinek
a városban esélye sem lett volna Jézus közelébe férkőzni, az országút szélén, a városkaputól
nem messze ül le, tudva, hogy a Mesternek ott kell majd elhaladnia. Amikor pedig a
hangokból megérti, hogy most közeledik, kiabálni kezd, mintegy utolsó reményének erejével
kiáltozik, hogy a népsokaságot túlharsogja. Egyesek csitítanák, ne csapjon lármát,
az amúgy is nagy hangzavart ne zavarja még jobban össze, de ő nem hagyja magát. Jézus
pedig megáll, a kaotikus hangok közül kihallja azt az egyet, amely a legnagyobb hittel
és emberi elesettséggel szólítja meg őt. A körülötte állók futnak a vakhoz, bátorítják
– ez jelzi, hogy bizonnyal megrendülhetett, esetleg félelem is volt benne, hisz amire
nagyon vágyott, az most megfogható közelségbe került. Mennyire emberi magatartás!
Eldobja köntösét, felugrik, s Jézushoz megy – később még fontos lesz erre emlékeznünk. A
párbeszéd – „Mit akarsz, mit tegyek veled?” – „Mester, hogy lássak!”
– „Menj, hited megmentett téged!” – roppant egyszerű, de benne megvan minden,
aminek el kell hangoznia. Jézus magatartása és szavai bennünket is tanítanak. Észreveszi,
meghallja a sok hang közül azt az egyet, amelyiknek nincs más reménye, mint ő. Figyelhetett
volna azokra, akik bölcseket mondanak körülötte, akik lekötik figyelmét, közelébe
furakodnak, de neki a másikra, a magára hagyottra, az elesettre, a sok hang tengerében
az egy valóban őrá szoruló hangra van gondja. Ezzel már kijelöli az Egyház s az egyes
hívő útját is. Nekünk is kell, hogy legyen fülünk, amely a világ hangzavarán át is
meghallja az elesetteket, a hangjuktól megfosztottakat, azokat, akik csak a mi segítségünkre
számíthatnak. Nem szabad csak azt hallanunk, amit a körülöttünk állók, az erősek,
a média vagy a közvélemény harsog – ez mintegy függönyt von körénk, s elszakít a kiszolgáltatottság,
az emberi létdráma igazi mély rétegeitől. A keresztény az, aki nem azt hallja meg,
amit a fülébe ordítanak közelről, hanem aki ezen túl meghallja a távoli kiáltást,
az elhaló hangot is. A keresztény ezért él jó értelemben vett kritikával mindennel
szemben, amit a világ és szócsövei, a médiumok harsognak – az embert keresi, az embert
akarja meghallani, akinek sebét, szegénységét, magára maradottságát a propaganda,
az ideológia, a közvélekedés álcái elfedik. A meghallás pedig találkozáshoz vezet.
Jézus nekiszegezi a vaknak a kérdést: „Mit akarsz, mit tegyek veled?” Nagyon
fontos, pedagógiai kérdés ez. Az ember esélye a megtérésre, a jobb életre, a gyógyulásra
csak az, ha a gondját, betegségét, baját nevén tudja nevezni. Sokan mellébeszélnek,
képtelenek önmagukkal és másokkal őszinték lenni. Vagy felszínességbe menekülnek,
hogy ne kelljen a lényegest érinteni; vagy folyton mentegetik magukat, másokra mutogatva.
Azonban amíg nem tudja a vak ember önnön vakságát s az attól való szabadulás vágyát
nevén nevezni, addig Jézus nem tesz egy lépést sem. „Mester, hogy lássak!”
– ki kell mondania ezeket a szavakat, amelyek túlnőnek önmagán. Hiszen a látás bibliai
nyelven nem puszta vizuális élmény, szemekkel végzett érzékelés, hanem egyfajta ismeret
is. Látni annyit tesz, mint megismerni – az ember szemébe nézni annyi, mint lelkét
látni, s ezáltal őt a maga személyességében megpillantani. A vak tehát nem pusztán
biológiai értelemben szenved hiányt, de a legtágabban vett emberi értelemben is. Azért
fontos ezt hangsúlyoznunk, mert csak így válik igazán érthetővé Jézus válasza: „Menj,
hited megmentett téged!” Nem pusztán hit általi gyógykúráról van itt tehát szó,
hanem valós megmenekülésről, amely nem csak a szemet oldja el betegségétől, de az
embert is az őt megnyomorító helyzettől. A hit, amelynek erejében a vak Jézushoz kiáltott,
amelyben bízva és kitartva nevén nevezte baját, most megmenti őt. A hit, amely már
önmagában is Isten ajándéka, még nagyobb kegyelmet: a gyógyulást és a szabadulást
idézi elő. Benne részesedve az ember – miként János evangélista írja – szó szerint
kegyelmet kegyelemre halmoz (vö. Jn 1,16). E látványos történés mögött azonban
húzódik még egy szál, amely kevésbé hangsúlyos talán első olvasásra. A vak talpra
ugrása közben eldobja köntösét (ami egy felnőtt férfi számára egyenesen megalázó helyzetet
okozhatott), és a gyógyulás után azonnal követni kezdi Jézust az úton. Nem megy vissza
levetett ruhadarabjáért, nem fordul még egy érthető, emberi és gyakorlatias pillanatra
sem a köntöséért. A kegyelem magával ragadó erejének jele ez, annak, hogy a Jézussal
való találkozás olykor szó szerint kivetkeztet bennünket régi életünkből, s elindít
új utakra. A köntös, a régi, beteg, vak élet ruhadarabja hátramarad, nincs rá szükség.
Az ember immár Krisztusba öltözhet. A régi köntös levetése, a vakságtól való szabadulás,
az útra indulás valami módon keresztségünket, Krisztus melletti elköteleződésünket
szimbolizálja, amelyet így ír le Szent Ciprián, akinek soraival zárjuk elmélkedésünket: „Amikor
még sötétben és vak éjszakában hánykolódtam, amikor még a világ viharos áradata
ide-oda vetett… az akkori szokásaim mellett nehéznek és lehetetlennek tartottam volna,
hogy az isteni irgalom nekem is üdvösséget ígér, hogy valaki újjászülethet és az üdvös
víz fürdőjében új életre kelhet az ember, leveti azt, ami azelőtt volt, noha testileg
ugyanaz marad, lélekben és gondolkodásban mégis megváltozik. Hogyan lehetséges ilyen
mérvű változás, kérdeztem magamban, hogy egy csapásra és gyorsan levethető az, ami
akár azért, mert velünk született, akár azért, mert már annyi ideje együtt éltünk
vele, belerögződött természetünk anyagába… Miután azonban az újjászülő hullám korábbi
éveim romlását letörölte, megtisztított szívemet fentről a világosság árasztotta el,
miután a mennyei Lélek kiáradt rám, a második születés új emberré alakított
át.” (Donatushoz, 3-4)