2006-10-26 17:31:55

"A keresztény az, aki nem azt hallja meg, amit a fülébe ordítanak közelről, hanem aki ezen túl meghallja a távoli kiáltást, az elhaló hangot is." - Török Csaba atya elmélkedése a vasárnapi evangéliumról


RealAudioMP3 Az évközi harmincadik vasárnap evangéliuma a jerikói vak meggyógyításának történetét beszéli el. A szöveg magával ragadó elevenséggel tárja elénk a jelenetet, olvasva mintegy mi is bele tudunk helyezkedni. Jerikó egész városa hangos a názáreti csodarabbi látogatásától. Mindenki tudja nagyon jól, hogy Jeruzsálembe megy tovább, így tehát a vak Bartimeus, akinek a városban esélye sem lett volna Jézus közelébe férkőzni, az országút szélén, a városkaputól nem messze ül le, tudva, hogy a Mesternek ott kell majd elhaladnia. Amikor pedig a hangokból megérti, hogy most közeledik, kiabálni kezd, mintegy utolsó reményének erejével kiáltozik, hogy a népsokaságot túlharsogja. Egyesek csitítanák, ne csapjon lármát, az amúgy is nagy hangzavart ne zavarja még jobban össze, de ő nem hagyja magát.
Jézus pedig megáll, a kaotikus hangok közül kihallja azt az egyet, amely a legnagyobb hittel és emberi elesettséggel szólítja meg őt. A körülötte állók futnak a vakhoz, bátorítják – ez jelzi, hogy bizonnyal megrendülhetett, esetleg félelem is volt benne, hisz amire nagyon vágyott, az most megfogható közelségbe került. Mennyire emberi magatartás! Eldobja köntösét, felugrik, s Jézushoz megy – később még fontos lesz erre emlékeznünk.
A párbeszéd – „Mit akarsz, mit tegyek veled?” – „Mester, hogy lássak!” – „Menj, hited megmentett téged!” – roppant egyszerű, de benne megvan minden, aminek el kell hangoznia.
Jézus magatartása és szavai bennünket is tanítanak. Észreveszi, meghallja a sok hang közül azt az egyet, amelyiknek nincs más reménye, mint ő. Figyelhetett volna azokra, akik bölcseket mondanak körülötte, akik lekötik figyelmét, közelébe furakodnak, de neki a másikra, a magára hagyottra, az elesettre, a sok hang tengerében az egy valóban őrá szoruló hangra van gondja. Ezzel már kijelöli az Egyház s az egyes hívő útját is. Nekünk is kell, hogy legyen fülünk, amely a világ hangzavarán át is meghallja az elesetteket, a hangjuktól megfosztottakat, azokat, akik csak a mi segítségünkre számíthatnak. Nem szabad csak azt hallanunk, amit a körülöttünk állók, az erősek, a média vagy a közvélemény harsog – ez mintegy függönyt von körénk, s elszakít a kiszolgáltatottság, az emberi létdráma igazi mély rétegeitől. A keresztény az, aki nem azt hallja meg, amit a fülébe ordítanak közelről, hanem aki ezen túl meghallja a távoli kiáltást, az elhaló hangot is. A keresztény ezért él jó értelemben vett kritikával mindennel szemben, amit a világ és szócsövei, a médiumok harsognak – az embert keresi, az embert akarja meghallani, akinek sebét, szegénységét, magára maradottságát a propaganda, az ideológia, a közvélekedés álcái elfedik.
A meghallás pedig találkozáshoz vezet. Jézus nekiszegezi a vaknak a kérdést: „Mit akarsz, mit tegyek veled?” Nagyon fontos, pedagógiai kérdés ez. Az ember esélye a megtérésre, a jobb életre, a gyógyulásra csak az, ha a gondját, betegségét, baját nevén tudja nevezni. Sokan mellébeszélnek, képtelenek önmagukkal és másokkal őszinték lenni. Vagy felszínességbe menekülnek, hogy ne kelljen a lényegest érinteni; vagy folyton mentegetik magukat, másokra mutogatva. Azonban amíg nem tudja a vak ember önnön vakságát s az attól való szabadulás vágyát nevén nevezni, addig Jézus nem tesz egy lépést sem.
Mester, hogy lássak!” – ki kell mondania ezeket a szavakat, amelyek túlnőnek önmagán. Hiszen a látás bibliai nyelven nem puszta vizuális élmény, szemekkel végzett érzékelés, hanem egyfajta ismeret is. Látni annyit tesz, mint megismerni – az ember szemébe nézni annyi, mint lelkét látni, s ezáltal őt a maga személyességében megpillantani. A vak tehát nem pusztán biológiai értelemben szenved hiányt, de a legtágabban vett emberi értelemben is.
Azért fontos ezt hangsúlyoznunk, mert csak így válik igazán érthetővé Jézus válasza: „Menj, hited megmentett téged!” Nem pusztán hit általi gyógykúráról van itt tehát szó, hanem valós megmenekülésről, amely nem csak a szemet oldja el betegségétől, de az embert is az őt megnyomorító helyzettől. A hit, amelynek erejében a vak Jézushoz kiáltott, amelyben bízva és kitartva nevén nevezte baját, most megmenti őt. A hit, amely már önmagában is Isten ajándéka, még nagyobb kegyelmet: a gyógyulást és a szabadulást idézi elő. Benne részesedve az ember – miként János evangélista írja – szó szerint kegyelmet kegyelemre halmoz (vö. Jn 1,16).
E látványos történés mögött azonban húzódik még egy szál, amely kevésbé hangsúlyos talán első olvasásra. A vak talpra ugrása közben eldobja köntösét (ami egy felnőtt férfi számára egyenesen megalázó helyzetet okozhatott), és a gyógyulás után azonnal követni kezdi Jézust az úton. Nem megy vissza levetett ruhadarabjáért, nem fordul még egy érthető, emberi és gyakorlatias pillanatra sem a köntöséért. A kegyelem magával ragadó erejének jele ez, annak, hogy a Jézussal való találkozás olykor szó szerint kivetkeztet bennünket régi életünkből, s elindít új utakra. A köntös, a régi, beteg, vak élet ruhadarabja hátramarad, nincs rá szükség. Az ember immár Krisztusba öltözhet. A régi köntös levetése, a vakságtól való szabadulás, az útra indulás valami módon keresztségünket, Krisztus melletti elköteleződésünket szimbolizálja, amelyet így ír le Szent Ciprián, akinek soraival zárjuk elmélkedésünket:
Amikor még sötétben és vak éjszakában hánykolódtam, amikor még a világ viharos áradata ide-oda vetett… az akkori szokásaim mellett nehéznek és lehetetlennek tartottam volna, hogy az isteni irgalom nekem is üdvösséget ígér, hogy valaki újjászülethet és az üdvös víz fürdőjében új életre kelhet az ember, leveti azt, ami azelőtt volt, noha testileg ugyanaz marad, lélekben és gondolkodásban mégis megváltozik. Hogyan lehetséges ilyen mérvű változás, kérdeztem magamban, hogy egy csapásra és gyorsan levethető az, ami akár azért, mert velünk született, akár azért, mert már annyi ideje együtt éltünk vele, belerögződött természetünk anyagába… Miután azonban az újjászülő hullám korábbi éveim romlását letörölte, megtisztított szívemet fentről a világosság árasztotta el, miután a mennyei Lélek kiáradt rám, a második születés új emberré alakított át.” (Donatushoz, 3-4)







All the contents on this site are copyrighted ©.