Mindszenty József és 1956 - „A legelső szabadságharcos”

Kovács Gergely történelemtanár előadásának 2. része:
A Magyar Szabadságharcos Nemzetőr Szövetség Mindszenty József bíborost 1957-ben „a legelső szabadságharcosnak” nyilvánította. Magyarországon ez az esztendő a forradalom véres megtorlásának az időszaka. Száz letartóztatott papot olyan nyilatkozat aláírására kényszerítettek, miszerint „Mindszentyt el kell távolítani az országból, mert ő volt az októberi ellenforradalom szellemi vezére”. Ebben a kényszer szülte nyilatkozatban az az érdekes, hogy a korábbi Mindszenty-ellenes rágalmakkal szemben ennek van némi valóságalapja, mert ha nem is a vezére volt az októberi eseményeknek, de mindenképpen az egyik kulcsfigurája és jelképes személyisége. Erre gondolt a Nemzetőr Szövetség – és Mindszenty atya korábbi, 1944 és 1948 közötti szabadságküzdelmére – amikor a „legelső szabadságharcos” megtisztelő címmel kitüntette őt.
A forradalom első napjait a bíboros még teljes bizonytalanságban töltötte felsőpetényi fogságában. Nem tudhatta, hogy a győri papság 12 pontos követelése között ott volt a kiszabadítása, Budapesten pedig a tüntető tömeg kézről kézre adta a kispapok által szerkesztett röplapot: „Teljes és valódi vallásszabadságot és Mindszenty azonnali szabadonbocsátását követeli a magyar nép!” Az újpesti forradalmi bizottság október 29-én döntött a követelés teljesítéséről, de mielőtt a tervet végrehajthatták volna, a bíboros őrei átálltak a forradalom oldalára, a közelben állomásozó magyar honvédek pedig Mindszenty atyát kiszabadították. Október 31-én az újpesti nemzetőrök és a katonák együtt kísérték diadalútján Magyarország hercegprímását a fővárosba.
Érdekes megfigyelni azokat a fényképeket, amelyek október 30-án és 31-én készültek a bíborosról. A fogságából kiszabadulva nincs főpapi mellkeresztje, bíborosi ruháját egy ajándékba kapott nemzeti színű szalag díszíti csupán, arca pedig a sok izgalom és az első átvirrasztott éjszaka ellenére sugárzik az örömtől és a lelkesedéstől: szabadságharcos szerepvállalását ezek a képek tükrözik leginkább. Találkozókkal, tárgyalásokkal, munkával és imádsággal átvirrasztott éjszakái október 30. után is folytatódtak.
A Szabad Magyar Rádió így tudósított a megérkezéséről: „Mindszenty József, akit a győztes forradalom kiszabadított rabságából, ma reggel budai lakásába érkezett. Már nyolc óra óta mind nagyobb tömeg helyezkedett el a palota környékén, hogy üdvözöljék a nyolc évig ártatlanul elszenvedett szörnyű rabságából hazatért kardinálist. Amikor megjelent a palota erkélyén és pár szóval megköszönte a ragaszkodást, áldását adta a nép beláthatatlan tömegére.” Martin J. Hillenbrand amerikai követ később így méltatta az eseményt: „Istennek hála, életben maradt, és Mindszenty történelmi jelentősége újra megmutatkozott, történelmi szerepe ismét egészen nyilvánvaló lett azzal, ahogy 1956-ban az ország népe fogadta. Ez mindennél többet mond.”
Négy szabadon töltött napja alatt alig evett, alig aludt, nyolcévi kényszerpihenő után – az ország kétségbeejtő helyzetére tekintettel – óriási munkába kezdett. Az egyházi küldöttségekkel a magyar katolikus egyház helyzetéről, a békepapi mozgalom okozta károk felszámolásáról tárgyalt. A segélyszervezetek képviselőitől támogatást kért Magyarország számára, a hazai és külföldi média érdeklődőin keresztül segélykérő felhívásokat tett közzé. A nagyvilágtól nemcsak adományokat, hanem elsősorban imádságot kért a magyar nép számára, amely – mint mondta – még súlyos harcok előtt áll. Felkeresték őt az egyetemi ifjúság képviselői is, hogy az áldásában részesüljenek.
Rövid idő leforgása alatt Mindszenty József újra az egész ország lelki, szellemi, erkölcsi vezéregyéniségévé vált, egy tekintélyes államfő híján a nemzet egészének és „gyönyörű egységének” a hiteles megtestesítője lett. Külföldön és belföldön egyre többen nyilatkoztak úgy, hogy legszívesebben őt látnák még a kormányfői székben is. Ezt a lelkes, de naiv felvetést használta ki később a Kádár-rendszer propagandája, hogy hazug módon a hercegprímást az ébredő jobboldal, a „fasiszta reakció” vezéreként állítsa be. Pedig ő a kezdet kezdetétől elzárkózott a politikai szerepvállalástól, még attól is, hogy keresztény politikai mozgalmakat karoljon fel. A Nemzeti Kormányt ismerte el Magyarország egyedüli törvényes vezető testületének. Ez a támogató nyilatkozata azokban a napokban óriási segítséget jelentett Nagy Imrének és kormányának.
Amiért mégis szóba lehetett hozni a nevét, mint lehetséges vezetőét, annak oka óriási tekintélye mellett a rátermettségében rejlik. Nem véletlen, hogy a Nagy Imre kormány is – Tildy Zoltánon keresztül – folyamatosan tartotta vele a kapcsolatot, kikérte a véleményét, még a forradalom utolsó óráiban, november 4. hajnalán is az Országházba hívta a rendkívüli helyzet megtárgyalására.
Nagy Imre – minden jószándéka és felelősségérzete ellenére – inkább jó és egyre elkötelezettebb koordinátor, jelképes személyiség volt, de nem olyan vezéregyéniség, mint a hercegprímás. Mindszenty bíboros viszont az ország jövője érdekében minden eszközzel támogatta őt. A politikai vonatkozásokat is érintő nagy rádióbeszédét – a konszolidáció érdekében – éppen a Nemzeti Kormány kérésére mondta el november 3.-án:
„A világon páratlan szabadságharc volt ez, a fiatal nemzedékkel népünk élén. A szabadságharc azért folyt, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akart határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felől. Ennek a ténynek valóságát maga a nép semmilyen mellékcélra, illetéktelen előny érdekében nem engedi elcsavarni, kiaknázni. Én pártokon kívül és – állásom szerint – felül vagyok és maradok. Figyelmeztetek ebből a tisztemből minden magyart, hogy a gyönyörű egység októberi napjai után ne adjanak helyt pártviszályoknak és széthúzásnak. (…) Maga a politizálás is ma másodrendű ügy: a nemzet léte és a mindennapi kenyér a mi gondunk.”
A november 3.-i szózat mellett első rádiós megnyilatkozása is megható tanújele annak, hogy milyen nagyra értékelte a magyar nemzet forradalmát: „Csodálatraméltó hősiesség szabadítja meg most a hazát. A világtörténelemben páratlan ez a szabadságharcunk. Minden dicsőséget megérdemelnek fiataljaink. Honvédségünk, munkásságunk, földműves népünk példát mutatott az együttes hazaszeretetre.”
Ebben a dicsőségben és ebben a példamutatásban az említettekkel együtt osztozott Magyarország hercegprímása is. Személyisége, egész életútja a sok évszázados történelmi múlttal rendelkező magyar szabadságvágynak és ennek a gyönyörű, fiatalos októberi megmozdulásnak a jelképe lett. A bíboros személyének ez a kisugárzása és szimbolikus jelentősége megmaradt akkor is, amikor november 4. után az amerikai követség félrabságában élt. Ittléte, közelsége az újrakezdés reményét jelentette sokak számára. Mindezt a követségen dolgozók néhány kedves jelenten keresztül is érzékelhették. 1957-ben egy falusi legény kiáltott be a földszinti ablakon:
- Itt van-e Mindszenty?
- Miért kérdi?
- Híve vagyok.
- Itt van.
- Akkor jól van.
1956 és 1971 között több amerikai diplomata is megismerhette a hitvalló bíborost. Egyikük, Hillenbrand követ így jellemezte a személyiségét: „Mindenekelőtt szerény, szinte alázatos ember…mély lelki élete volt és gazdag lelkivilága…az imádság embere, egész egyéniségét áthatotta a spiritualitás.” A követ tapasztalhatta azt is, hogy a bíboros „nagy érdeklődést mutatott a legkülönbözőbb dolgok iránt”. Nagy figyelemmel kísérte hazája és a többi elnyomott közép-európai nemzet sorsát. Ezekben az országokban mindenütt enyhíteni kellett a kommunista diktatúrán, és ez 1956 magyar áldozatvállalásának az eredménye volt. Nyugaton pedig megerősödött a szolidaritás érzése: a szabadságharc évfordulóit itt is ott is megünnepelték, segítették a számkivetett magyarok beilleszkedését, imádkoztak Magyarországért. Ma is, ebben az ünnepi esztendőben az imádság az egyedüli és a leghatásosabb fegyver.
A magyarországi hívek 1957. október 23-án sok helyen szentórával, csendes szentmisével ünnepeltek. Utána évtizedeken át a hazugságra épült hatalom még Kapisztrán Szent János emléknapját is tiltani igyekezett. De hiába tette. A rendszerváltozás, Mindszenty bíboros újratemetése és a most új erőre kapó szenttéavatási mozgalma, a folyamatban lévő engesztelő imaév és ez a jubileumi október újra reménnyel tölthet el minden hazáját és egyházát szerető magyart.
Világjáró lelkipásztori útjain egyszer megkérdezték a bíborost: mi ad neki erőt a gyalázkodások elviselésére, és minek alapján biztos abban, hogy a kommunizmus meg fog bukni. A maga természetes, nyugodt módján, mosolyogva csak ennyit mondott: „Erőt és bizonyosságot csak abból merítek, hogy a kommunista rendszer embertelen, és ennek következtében természetellenes. Előbb-utóbb meg kell tehát buknia.”
Jóslata – Istennek hála – beteljesedett!