"Minden, amit önmagamból adok, amivel önmagamról mondok le, életem szolgálata lesz a másik emberért, amely szolgálat,Isten áldásának hordozója és közvetítője." Török Csaba atya elmélkedése a vasárnapi evangéliumról

Különös egybeesés, hogy idén az évközi huszonkilencedik vasárnap evangéliuma épp egy nappal nemzeti ünnepünk, az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulója előtt hangzik fel, amely egyébként a világegyházban Kapisztrán Szent János, a Nándorfehérvárnál 550 esztendeje diadalmaskodott keresztény seregek lelki vezetőjének emléknapja. Így különösen is megszólít bennünket Jézus gondolata: „Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, azok zsarnokoskodnak a népeken, és vezető embereik éreztetik velük hatalmukat.”
Valójában az emberi lét alapvető csapása, az ősbűn egyik legborzasztóbb következménye ez. Ha fellapozzuk a Biblia első oldalait, ott Isten ítéletének egyik nagyon sajátos része az a gondolat, amelyet Éva felé fordulva fogalmaz meg az Úr: „Vágyakozni fogsz férjed után, ő azonban uralkodni fog rajtad.” (Ter 3,16) Lehet, hogy ez a gondolat alapvetően a férfi-nő viszony megromlását állítja szemeink elé, a legbensőbb emberi szeretet bűnössé válását illusztrálja, tanulsága mégis általánosabb jellegű. A bűnbeesés megrontja az emberi kapcsolatokat. Az ember, aki társas lénynek teremtetett, lényegénél, természeténél fogva keresi a közösséget. Családban, társadalomban, kulturális közegben él. Mihelyst azonban feltűnik a bűn, elbukik ez a közösségre vágyódás. A bűn okán a társaságot, együttes életet kereső ember soha nem találhatja meg azt, amire vágyik – hisz az emberi kapcsolatok rendszerén ott a bűn pecsétje. Ennek legnyilvánvalóbb és -kézzelfoghatóbb jele az egyik ember másik fölötti uralkodása, hatalmaskodása.
Mondhatnánk azt is, hogy ez az uralom kifordítása az isteni teremtő akaratnak. Isten a teremtett világot adta a hatalmunkba, nem a másik embert. És maga ez a hatalom is teljességgel másmilyen, mint ahogyan azt napjainkban sokan elképzelik. Nem olyan hatalmat adott kezünkbe az Isten, amellyel zsarnokoskodhatunk a teremtés fölött, amellyel szégyentelenül kihasználhatjuk azt. Claus Westermann, a neves német szentírástudós így fejti ki az uralkodásnak, a hatalomnak az eszményét a Teremtés könyvének első három fejezetét vizsgálva: „A föld fölötti uralom királyi értelemben vett uralom. (...) A király mint országa ura nem csak birodalmáért felelős; ő egyszersmind az áldás hordozója és közvetítője ezen rábízott ország számára.” (Schöpfung, Kreuz-Verlag, Stuttgart-Berlin 1971, 76)
Világosan kell tehát látnunk, hogy Isten valóban adott hivatást az embernek az uralkodásra a teremtett világ fölött, ám ez az uralom nem a zsarnoké, hanem az isteni áldásból élő és azáltal éltető királyé. Ugyanakkor az embernek ember fölötti uralma már nem a teremtés pillanatát, hanem a bűnbeesését idézi, ez pedig újabb bűnök forrása lesz. Látjuk ezt megannyi emberi társadalomban, ahol az uralom fentebbi, áldást hozó, védelmező, szolgáló arcát nem lehet felfedezni, hanem helyette a zsarnokoskodás, az elnyomás az úr.
Jézus ezzel az emberi valósággal helyezi szembe a maga közösségét, amely ellentétes alapokra igyekszik felépülni: az uralom elve helyett a szolgálatra, a bűn helyett a szentségre, az elsőség és nagyság helyett az alázatosságra. Nem véletlen, hogy ezt a krisztusi ideált a Lohfink-testvérek kontraszt-társadalomnak nevezik. Egyfajta prófétai szerep ez, amelyet a krisztuskövetőknek a világban be kell tölteniük.
Nem meglepő, hogy Jézus ezt követeli meg tőlünk. Ha az elnyomás, az uralkodás a bűn terméke, akkor természetes, hogy a megváltottak közössége egyszersmind olyan emberi közösség is lett, amely a bűntől való szabadulás révén esélyt kapott az eredeti, tiszta, önzetlen, szolgálatkész, szolidaritásra alapuló emberi kapcsolatok megteremtésére, felállítására.
Az egyház s benne az egyes hívő ennek a nagyon is emberarcú evangéliumnak a hirdetésére kapott megbízást Krisztustól. Nem csak szavainkkal, de egész életünkkel kell hirdetnünk, hogy Jézus erejében igenis van esély egy jobb, egy másfajta emberi létezésre. Igenis, lehetséges kiiktatni az elnyomás, a hatalom, az uralkodás vágyát, az önzést – lehetséges, mert Krisztus megváltott bennünket, s mert tanítványainak lábát megmosva hathatós példát hagyott ránk.
Ez a szolgálat pedig alázatos, de nem megalázó; kicsiny, de nem kicsinyes. Végső soron ez a teljes élet szolgálata a másikért, az isteni közösség és szeretet erejében. Az életnek ez a szolgálata és alázata legmagasztosabb módon az életáldozatban, a szeretet legvégső fokában ölt testet. De emellett nem szabad lebecsülnünk ennek az életvitelnek a „kis útját”, vagyis a hétköznapi lemondásokban, a hétköznapi segítségnyújtó, odafigyelő szolgálatokban megvalósuló krisztusi ideált. Az életet odaadni sokszor egy adott helyen, pillanatban konkrétan annyit tesz, mint öt percet a másik meghallgatására szánni. Minden, amit önmagamból adok, amivel önmagamról mondok le, életem szolgálata lesz a másik emberért, amely szolgálat – mint már mondtuk – Isten áldásának hordozója és közvetítője. Ha így szemléljük, ráébredünk, hogy ez a „kis út” valójában „királyi út”, hisz ezt járta be előttünk a Királyok Királya s a szentek megannyi generációja.
Így megértjük Márai Sándor gondolatának igazát, amelyet a Füveskönyv-ben találunk: „Ha az emberek között kell élned, egyszerre kell uralkodnod és engedelmeskedned, mindig rangtartóan és szerényen, mindig komolyan és készségesen, mindig alázatosan és méltóságosan.” Az alázatnak a méltóságát, a készség komolyságát, a szerénység rangját, a királyi szolgálat kegyelmét kérjük ezen a vasárnapon önmagunk számára Istentől Különös egybeesés, hogy idén az évközi huszonkilencedik vasárnap evangéliuma épp egy nappal nemzeti ünnepünk, az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulója elott hangzik fel, amely egyébként a világegyházban Kapisztrán Szent János, a Nándorfehérvárnál 550 esztendeje diadalmaskodott keresztény seregek lelki vezetojének emléknapja. Így különösen is megszólít bennünket Jézus gondolata: „Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, azok zsarnokoskodnak a népeken, és vezeto embereik éreztetik velük hatalmukat.”
Valójában az emberi lét alapveto csapása, az osbun egyik legborzasztóbb következménye ez. Ha fellapozzuk a Biblia elso oldalait, ott Isten ítéletének egyik nagyon sajátos része az a gondolat, amelyet Éva felé fordulva fogalmaz meg az Úr: „Vágyakozni fogsz férjed után, o azonban uralkodni fog rajtad.” (Ter 3,16) Lehet, hogy ez a gondolat alapvetoen a férfi-no viszony megromlását állítja szemeink elé, a legbensobb emberi szeretet bunössé válását illusztrálja, tanulsága mégis általánosabb jellegu. A bunbeesés megrontja az emberi kapcsolatokat. Az ember, aki társas lénynek teremtetett, lényegénél, természeténél fogva keresi a közösséget. Családban, társadalomban, kulturális közegben él. Mihelyst azonban feltunik a bun, elbukik ez a közösségre vágyódás. A bun okán a társaságot, együttes életet kereso ember soha nem találhatja meg azt, amire vágyik – hisz az emberi kapcsolatok rendszerén ott a bun pecsétje. Ennek legnyilvánvalóbb és -kézzelfoghatóbb jele az egyik ember másik fölötti uralkodása, hatalmaskodása.
Mondhatnánk azt is, hogy ez az uralom kifordítása az isteni teremto akaratnak. Isten a teremtett világot adta a hatalmunkba, nem a másik embert. És maga ez a hatalom is teljességgel másmilyen, mint ahogyan azt napjainkban sokan elképzelik. Nem olyan hatalmat adott kezünkbe az Isten, amellyel zsarnokoskodhatunk a teremtés fölött, amellyel szégyentelenül kihasználhatjuk azt. Claus Westermann, a neves német szentírástudós így fejti ki az uralkodásnak, a hatalomnak az eszményét a Teremtés könyvének elso három fejezetét vizsgálva: „A föld fölötti uralom királyi értelemben vett uralom. (...) A király mint országa ura nem csak birodalmáért felelos; o egyszersmind az áldás hordozója és közvetítoje ezen rábízott ország számára.” (Schöpfung, Kreuz-Verlag, Stuttgart-Berlin 1971, 76)
Világosan kell tehát látnunk, hogy Isten valóban adott hivatást az embernek az uralkodásra a teremtett világ fölött, ám ez az uralom nem a zsarnoké, hanem az isteni áldásból élo és azáltal élteto királyé. Ugyanakkor az embernek ember fölötti uralma már nem a teremtés pillanatát, hanem a bunbeesését idézi, ez pedig újabb bunök forrása lesz. Látjuk ezt megannyi emberi társadalomban, ahol az uralom fentebbi, áldást hozó, védelmezo, szolgáló arcát nem lehet felfedezni, hanem helyette a zsarnokoskodás, az elnyomás az úr.
Jézus ezzel az emberi valósággal helyezi szembe a maga közösségét, amely ellentétes alapokra igyekszik felépülni: az uralom elve helyett a szolgálatra, a bun helyett a szentségre, az elsoség és nagyság helyett az alázatosságra. Nem véletlen, hogy ezt a krisztusi ideált a Lohfink-testvérek kontraszt-társadalomnak nevezik. Egyfajta prófétai szerep ez, amelyet a krisztuskövetoknek a világban be kell tölteniük.
Nem meglepo, hogy Jézus ezt követeli meg tolünk. Ha az elnyomás, az uralkodás a bun terméke, akkor természetes, hogy a megváltottak közössége egyszersmind olyan emberi közösség is lett, amely a buntol való szabadulás révén esélyt kapott az eredeti, tiszta, önzetlen, szolgálatkész, szolidaritásra alapuló emberi kapcsolatok megteremtésére, felállítására.
Az egyház s benne az egyes hívo ennek a nagyon is emberarcú evangéliumnak a hirdetésére kapott megbízást Krisztustól. Nem csak szavainkkal, de egész életünkkel kell hirdetnünk, hogy Jézus erejében igenis van esély egy jobb, egy másfajta emberi létezésre. Igenis, lehetséges kiiktatni az elnyomás, a hatalom, az uralkodás vágyát, az önzést – lehetséges, mert Krisztus megváltott bennünket, s mert tanítványainak lábát megmosva hathatós példát hagyott ránk.
Ez a szolgálat pedig alázatos, de nem megalázó; kicsiny, de nem kicsinyes. Végso soron ez a teljes élet szolgálata a másikért, az isteni közösség és szeretet erejében. Az életnek ez a szolgálata és alázata legmagasztosabb módon az életáldozatban, a szeretet legvégso fokában ölt testet. De emellett nem szabad lebecsülnünk ennek az életvitelnek a „kis útját”, vagyis a hétköznapi lemondásokban, a hétköznapi segítségnyújtó, odafigyelo szolgálatokban megvalósuló krisztusi ideált. Az életet odaadni sokszor egy adott helyen, pillanatban konkrétan annyit tesz, mint öt percet a másik meghallgatására szánni. Minden, amit önmagamból adok, amivel önmagamról mondok le, életem szolgálata lesz a másik emberért, amely szolgálat – mint már mondtuk – Isten áldásának hordozója és közvetítoje. Ha így szemléljük, ráébredünk, hogy ez a „kis út” valójában „királyi út”, hisz ezt járta be elottünk a Királyok Királya s a szentek megannyi generációja.Így megértjük Márai Sándor gondolatának igazát, amelyet a Füveskönyv-ben találunk: „Ha az emberek között kell élned, egyszerre kell uralkodnod és engedelmeskedned, mindig rangtartóan és szerényen, mindig komolyan és készségesen, mindig alázatosan és méltóságosan.” Az alázatnak a méltóságát, a készség komolyságát, a szerénység rangját, a királyi szolgálat kegyelmét kérjük ezen a vasárnapon önmagunk számára Istentol!