"A legnemesebb önmegvalósító is kudarcba fullad végül – mert a teljesség ajándék. " - Török Csaba atya elmékedése a vasárnapi evangéliumról

Az évközi huszonnyolcadik vasárnap evangéliumi perikópájában egy sajátos találkozásnak lehetünk a tanúi – egy gazdag ifjú járul Jézus elé, és az örök élet elnyerésének mikéntjét kérdezi tőle. Szokatlan ez a találkozás, több szempontból is. Először azért, mert most nem Jézus szólít meg, hív el valakit, hanem az ifjú járul elé szabad szívvel. Másodszor azért, mert térdre borul Jézus előtt – egy hithű zsidó, különösen is egy farizeus vagy írástudó ilyet soha nem tett volna. Ez már különös, szinte emberfeletti tisztelet jele. Harmadszor azért, mert ez alkalommal az evangélista leírásából világos, hogy nem vitára, próbatételre, vizsgálatra érkezik egy hithű zsidó Jézushoz, hanem valós belső indíttatásból. Negyedszer azért, mert a Jézushoz térő fiatal belső motivációja valójában hatalmas lelki megértésről tanúskodik: nem boldogságot, helyes vallásosságot keres a gazdag ifjú, hanem az örök életet. Az ötödik szempontot pedig a kudarcba fulladás pillanata mutatja fel: a fiatalember elszomorodik és leverten távozik, amikor Jézus vagyona eladására és árának szétosztására bíztatja. A krisztusi hívás elutasítása mögött egyfajta belső megtörés is érzékelhető. Egy jó lelkű, érzékeny, az isteni valóságokra képes, azokra nyitott ember vergődik itt a birtoklás hálójában.
Ez a fenti felsorolás, amely a találkozás különleges momentumait igyekezett felmutatni, fényt deríthet arra, hogy miért is vált ez a perikópa oly kedveltté, olvasottá a későbbi keresztények között. Gondoljunk csak Remete Szent Antalra, aki ezt a történetet olvasva dönti el, hogy elhagyja szüleitől örökölt vagyonát, és remete lesz a pusztaságban – mondhatni a keresztény szerzetesség egyik spirituális gyökere ez az evangéliumi szakasz.
Miért válhatott azzá? Elsősorban azért, mert az egész elbeszélést – szemben a megannyi zsidókkal folytatott vitával, disputával, lelki kötélhúzással – a tiszta, őszinte szeretet légköre hatja át. Ennek nem csak az a mód a jele, ahogy az ifjú a legnagyobb tiszteletadással járul Jézus elé, és jónak nevezi őt; hanem az evangélista megjegyzése is: „Jézus ránézett és megkedvelte.” Szó szerint: „égapészen auton”, azaz „megszerette őt”. Azonban itt nem egyszerű érzelmi, ösztönös szimpátiáról van szó. Ahogy a szentírástudósok mondják, ez a szó annyit tesz, mint „valakinek vagy valaminek szeretetet szavazni szabadon és teljesen önkéntesen, a személy vagy dolog valamilyen jóságának megfontolása alapján; valakit vagy valamit a szeretet tárgyául kiválasztani.” (Zorell, Lex. Graec. N.T., 5) Többről van itt szó annál, mintsem hogy Jézus kedvesnek találja ezt az ifjút. Meglát benne egy oly rejtett értéket, jóságot, ami miatt szeretetével akarja őt megajándékozni, nem csak egyszerű, hétköznapi módon. Ugyanakkor ne feledjük azt sem, hogy Jézus János, a szeretett apostol iránti szeretetét is ugyanez az ige fejezi ki.
Az ifjú, aki Jézust jónak nevezi, önmagában is hordoz jóságot. Ennek jele már az is, hogy amikor Jézus felsorolja a legfőbb parancsokat, tiszta lelkiismerettel válaszolhatja: „Ezeket mind megtartottam kora ifjúságomtól fogva.” Lehetőségként tehát ebben a fiatalemberben hatalmas lelki mélység, krisztusi nagyság rejtezik.
Végül mégis kudarcba fullad a találkozás. Hiába volt a szeretet légköre, hiába volt az a titkos emberi vonás, amelyet Jézus meglátott a gazdag ifjúban, s amelynek okán szeretetére választotta ki őt, hiába volt a jószándék s az igazi, látszatokon túli cél – az örök élet – tisztánlátása. A birtoklás, az anyagi világ hálója megkötözte a fiatalt, és nem tudott tőle mozdulni.
Mintha ezt a végkifejletet vetítené előre Jézus megnyilatkozása a találkozás elején: „Senki sem jó, csak az Isten.” Ez azt jelenti valójában, hogy az emberekben lévő jóság mindig úton van, mindig inkább lehetőség, amely a folyton megvalósulásban válhat azzá, ami: megélt, életre váltott jósággá. Egyedül Istenről mondható el az, hogy benne nincs útonlevés, folyton megvalósulás – benne a jóság tökéletes, beteljesült és végtelen. Azt is mondhatnánk, hogy ennek folytán azért nevezhető Isten egyedül jónak, mert belőle hiányzik a lehetőségi lét és annak keresztje – vagyis az elszalasztott, meg nem valósított jó kísértése.
Erre a be-nem-teljesülésre ad végül példát a gazdag ifjú is. Lehetőségei szerint ő jó, sőt még jobbnak is mondhatnánk a többieknél, hisz csak vele kapcsolatban használja az evangélium ezt a kifejezést: Jézus megkedvelte, szeretetére kiválasztotta (természetesen leszámítva János apostolt). Ez végül mégsem lesz elég a beteljesülésre. Nem ismeretes, miként folyt tovább a gazdag ifjú élete, de józan ésszel feltételezhetjük, hogy ha a fiatalos lendület, őszinte és tiszta lelkesedés nem volt elég a lökésre a megvalósulás, a tökéletesedés útján, akkor ez a cél az idő múlásával egyre messzebb került tőle, míg végül nem maradt más, csak egy keserű emlék a pillanatról, amely meghatározhatta volna az életét. Ha fel is ismerte ezt később, a kegyelmi pillanat, Krisztus kairosz-a nem tért már vissza. A jó, amely megvalósulhatott volna benne, immár örök torzó maradt.
Épp ez adja az evangélium feszültségét. Nincs benne rosszindulat, csalás, hazugság, álság – ellenkezőleg, mindennek az ellentettje lelhető itt fel. Mégis, a végeredmény az ember hajótörése. Ezért mondja ki Jézus a maga keserű szavait, s a szavakon túli drámát érzékelve ezért döbbennek meg az apostolok. Kevés a jóság, kevés a szeretet, kevés a jóindulat. „Hát akkor ki üdvözülhet?” – merülhet föl bennünk is a kérdés. „Embernek lehetetlen ez, de Istennek nem.” A szabadság szavai ezek. Megmentenek a teljesítménykényszertől és az önmegvalósítás hamis képzetétől. A legnemesebb önmegvalósító is kudarcba fullad végül – mert a teljesség ajándék. Nekem csak hagynom kell, hogy az örökkön jó Isten beteljesítse a jónak magvát, amelyet szívembe helyezett.