XVI. Benedek pápa üzenete az Assisi vallásközi béke-imatalálkozóra

Várnai Jakab atya, ferences definitor generális jóvoltából most teljes terjedelmében közzétesszük a Szentatya üzenetének magyar fordítását:


A Szentatya üzenete
a békéért való vallásközi imatalálkozó
huszadik évfordulója alkalmából
(Assisi, 2006. szeptember 4-5.)


Tisztelendő püspök testvérünknek,
Domenico Sorrentino atyának,
Assisi, Nocera Umbra és Gualdo Tadino püspökének


Idén lesz húsz éve annak a békéért való vallásközi imatalálkozónak, amelyet boldog emlékű elődöm, II. János Pál pápa szervezett 1986. október 27-én itt, Assisi városában. Mint ismeretes, erre a találkozóra nemcsak a különféle felekezetekhez tartozó keresztényeket hívta meg, hanem a különböző más vallások képviselőit is. A kezdeményezés nagy visszhangot váltott ki a közvéleményben: messze hangzó üzenet volt a béke érdekében, és olyan eseménynek bizonyult, amely jelet hagyott korunk történelmében. Érthető ezért, hogy az akkor történtek emlékezete ma is a közös reflexióra és cselekvésre indítja kortársainkat. Ezek közül némelyiknek színhelyéül éppen Assisit tervezik, az esemény huszadik évfordulója alkalmából. Gondolok itt arra az ünnepségre, amelyet a San Egidio Közösség rendez ebben az egyházmegyében, az általuk évente rendezett hasonló találkozók mintájára. Az évforduló napjain azután kongresszusra kerül sor az Assisi Teológiai Főiskola gondozásában, a régió helyi egyházai pedig közös szentmisével ünnepelnek, amelyen Umbria püspökei koncelebrálnak a Szent Ferenc Bazilikában. Végül pedig a Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsa szervez egy találkozót a párbeszéd, az imádság és a békére való nevelés jegyében katolikus és más valláshoz tartozó fiatalok részére.
Ezek a kezdeményezések a maguk sajátos jellege szerint tanúskodnak arról, milyen értékes volt annak idején II. János Pál pápa intuíciója, és megmutatják azt is, hogy az azóta eltelt húsz esztendő eseményeinek fényében, illetve az emberiség pillanatnyi állapotának fényében mennyire aktuális volt ez az indíttatás. Ennek az időszaknak kétségkívül a legjelentősebb eseménye volt az, hogy Kelet-Európában a kommunista jellegű rendszerek megdőltek. Ezzel vége szakadt a "hidegháborúnak", amely ellenséges érdekszférákra szakította szét a világot, és rettenetes fegyvertárak felhalmozásához, a globális háborúra kész hadseregek kiépítéséhez vezetett. Olyan pillanat volt ez, amikor mindenki bízott abban, hogy béke lesz, és sokan új világról álmodtak, ahol a népek közti kapcsolatok immár a háború szörnyűségeitől mentesen fejlődhetnek, és a "globalizáció" folyamata arra szolgált volna, hogy a népek és a kultúrák békében találkozzanak a mindenki által tiszteletben tartott nemzetközi jog keretében, amit az igazság, az igazságosság és a szolidaritás követelményei alapján hoztak volna létre. Sajnos a békének ez az álma nem vált valóra. Sőt, a harmadik évezred a terrorizmus és az erőszak jeleneteivel kezdődött el, amelyeknek sora azóta sem szűnik. Az a tény pedig, hogy a fegyveres konfliktusok ma főleg a sok térségben létező geo-politikai feszültségek alapján zajlanak, azt a benyomást keltheti, hogy nemcsak a kulturális sokféleség, de még a vallási különbségek is az instabilitás elemei vagy a béke kilátásait fenyegető tényezők.
Pontosan ezek fényében a húsz esztendeje II. János Pál által elindított kezdeményezés ma is szinte prófétai erővel hat. Amikor a világvallások vezetőit meghívta, hogy egyetlen kórust alkotva tanúskodjanak a békéről, akkor ez minden félreértést kizáróan tisztázta, hogy a vallás mindig a béke élcsapata. Ahogy a II. vatikáni zsinat tanította az egyház és a nem keresztény vallások kapcsolatáról szóló Nostra aetate kezdetű nyilatkozatában, "nem hívhatjuk segítségül Istent, mindenek Atyját, ha nem tekintünk testvérnek bizonyos embereket, akik pedig Isten képmására vannak teremtve" (5.). A különböző vallási utak eltérései ellenére az Isten létének elismerése – amire az ember csak a teremtés megtapasztalásából kiindulva juthat el (vö. Róm 1,20) – a hívőt mindenképpen arra hangolja, hogy a többi embert testvérének tekintse. Senkinek sincs joga tehát a vallási eltérést ürügyként vagy feltételként használnia más emberekkel szembeni háborús magatartáshoz.
Valaki esetleg azt az ellenvetést támaszthatja, hogy a történelem ismeri a vallásháborúk szomorú jelenségét. Tudjuk azonban, hogy az ilyen erőszakos megnyilvánulásokat nem a vallásnak mint olyannak a számlájára kell írni, hanem azoknak a kulturális korlátoknak, amelyek között a vallást az adott korban élték. Amikor azonban a vallási érzék érett szakaszba jut, a hívőben azt az érzékelést váltja ki, hogy az Istenbe, a mindenség Teremtőjébe és mindnyájunk Atyjába vetett hit az emberek között csakis az egyetemes testvériség kapcsolatát mozdíthatja elő. Az istenkapcsolat és a szeretet etikája közti szoros összefüggésről valójában minden nagy vallási hagyományban találunk tanúságot. Minket, keresztényeket, megerősít és megvilágít ebben Isten Igéje. Már az Ószövetség kimondja Isten szeretetét minden nép iránt, akiket Ő a Noéval kötött szövetségben egyetlen nagy öleléssel fog át, aminek jele a "szivárvány a felhők fölött" (Ter 9,13.14.16), és aminek végső beteljesüléseként a próféták szavai szerint egyetlen egyetemes családba gyűjti össze őket (vö. Iz 2,2köv; 42,6; 66,18-21; Jer 4,2; 47. zsoltár). Az Újszövetségben pedig a szeretet egyetemes tervének kinyilatkoztatása a húsvéti misztériumban csúcsosodik ki, amikor az Isten megtestesült Fia az üdvözítő szolidaritás megindító aktusával önmagát ajánlja fel áldozatul a kereszten az egész emberiségért. Isten így mutatja meg, hogy természete a Szeretet. Ezt akartam hangsúlyozni első enciklikámban is, amely éppen ezekkel a szavakkal kezdődik: "Deus caritas est" (1Jn 4,7). A Szentírásnak ez az állítása nemcsak Isten titkát világítja meg, hanem az emberek közötti kapcsolatokat is, akik mind arra vannak hivatva, hogy a szeretet parancsa szerint éljenek.
A találkozó, amelyet Isten szolgája II. János Pál indítványozott Assisiben, igen alkalmas módon a hangsúlyt a béke előmozdításáért való imádság értékére helyezte. Tudatában vagyunk annak, hogy ezen alapvető érték felé az út milyen nehéz, sőt emberileg olykor reménytelen. A béke olyan érték, amelyben sok összetevő egyesül. Létrehozásához mindenképpen fontosak a kultúra, a politika és a gazdaság útjai. A békét azonban legelőször is a szívekben kell létrehozni. Itt fakadnak azok az érzelmek, amelyek a békét táplálják, vagy éppen fenyegetik, gyöngítik, elfojtják. Az ember szíve viszont Isten közbelépésének helye. Ezért az emberek közötti kapcsolatok szintjén, a "horizontális" síkon tett lépések mellett alapvető jelentőségű ezen a téren a "vertikális" viszony, mindannyiunk kapcsolata Istennel, aki mindennek az alapja. II. János Pál pápa az 1986-os kezdeményezéssel éppen ezt akarta hangos szóval hirdetni az egész világ előtt. Hiteles imádságot kért, amely egész létezésünket érinti. Azt akarta ezért, hogy böjt kísérje és zarándoklat fejezze ki, mint ami az Istennel való találkozás felé vezető út szimbóluma. Így fejtette ki: "Az imádság magával hozza szívünk megtérését". Az 1986-os találkozó jellemző vonásai közül ki kell emelnünk, hogy az imádság értékéről a béke előmozdításában különböző vallási hagyományok képviselői tanúskodtak, és mindez nem egymástól távolságot tartva történt, hanem egy találkozó keretében. Így a különféle vallások imádkozó hívei meg tudták mutatni e tanúságtétellel, hogy az imádság nem megoszt, hanem összekapcsol, és meghatározó eleme a béke hatékony pedagógiájának, ami a barátságon, a kölcsönös vendégszereteten, a különböző kultúrákhoz és vallásokhoz tartozó emberek közti párbeszéden alapul. Erre a pedagógiára ma minden eddiginél inkább szükségünk van, főleg az új nemzedékek láttán. A világ konfliktusoktól sújtott térségeiben annyi fiatalt nevelnek a gyűlöletre és a bosszúra, régi viszályok magvát tovább őrző ideológiák keretében készítik elő a lelkeket a további erőszakra. Ezeket a korlátokat le kell dönteni és a találkozásokat kell támogatni. Örömömre szolgál tehát, hogy az idén Assisibe szervezett programok ebbe az irányba mutatnak, és főleg hogy a Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsa mindezeket a fiatalokra próbálja alkalmazni.
Hogy elkerüljük a félreértéseket azzal kapcsolatban, hogy mit is akart 1986-ban II. János Pál pápa megvalósítani, és hogy mit is jelent az általa meghonosított kifejezéssel "Assisi szellemisége" ("spirito di Assisi"), fontos felidézni, mennyire ügyeltek annak idején arra, hogy a vallásközi imatalálkozó ne adjon alapot szinkretista értelmezéseknek, amelyek relativista felfogásból indulnak ki. A viták első alkalmaitól kezdve II. János Pál ezért jelentette ki: "Az a tény, hogy idejöttünk, semmi olyan szándékot nem jelez, hogy vallási egyetértést keresünk magunk között, vagy tárgyalás alapjává tesszük hitbeli meggyőződéseinket. Nem jelenti azt sem, hogy a vallásokat egyesíteni lehetne egy közös elkötelezettségben egy földi vállalkozásban, amely mindegyiket fölülmúlná. Végül nem jelent semmiféle engedményt a relativizmusnak sem a hittartalmak terén...". Ezeket az elveket meg kívánom ismételni, mert ezek jelentik annak a párbeszédnek az előfeltételeit, amelyet negyven évvel ezelőtt a II. vatikáni zsinat szándékolt az egyház és a nem keresztény vallások kapcsolatáról szóló Nostra aetate kezdetű nyilatkozatában (vö. 2. pont). Megragadom az alkalmat, hogy köszöntsem a más vallások képviselőit, akik részt vesznek egyik vagy másik assisibéli megemlékezésen. Ahogy mi, keresztények, úgy ők is tudják, hogy az imádságban sajátos tapasztalatot lehet szerezni Istenről, és hatékony ösztönzést lehet belőle meríteni a béke ügyéért. Mégis indokolt ezen a téren is elkerülni a nem kívánatos zavarokat. Ezért még akkor is, amikor a résztvevők együtt vannak, hogy a békéért imádkozzanak, az imádságot kinek-kinek a maga külön útja szerint kell végeznie, amely az egyes vallásokra jellemző. Ez volt az 1986-ban választott eljárásmód, és ennek kell ma is érvényesnek lennie. Az eltérő vallások képviselőinek közös céljának nem szabad azt a benyomást keltenie, hogy engedményeket tettünk annak a relativizmusnak, amely tagadja magának az igazságnak az értelmességét is, és elérhetetlennek tartja azt.
Bátor és prófétai kezdeményezésének színhelyéül II. János Pál Assisi városának csodálatos környezetét választotta, amelyet a világon mindenütt ismertté tett Szent Ferenc alakja. És csakugyan, a Poverello példásan elénk állította az evangéliumban Jézus által meghirdetett boldogságot: "Boldogok a békeszerzők, mert Isten fiainak fogják hívni őket" (Mt 5,9). Az a tanúság, amit ő a maga korában tett, kézenfekvő hivatkozási ponttá teszi őt mindazok számára, akik ma a béke, a természet iránt megbecsülés és a személyek, vallások és kultúrák közti párbeszéd eszményét ápolják. Emlékeznünk kell arra is, ha nem akarjuk üzenetét elárulni, hogy a Krisztus melletti radikális döntés volt a kulcs, hogy megértse a testvéri közösséget, amelyre minden ember meghívást nyert, és amiben valamiképpen minden teremtmény – a "Napfivértől" és a "Holdnővértől" kezdve – részesül. Alkalmasnak tartom ezért azt is, hogy a II. János Pál által kezdeményezett, békéért való vallásközi imatalálkozó huszadik évfordulójával együtt emlékeztessek arra is, hogy idén van Szent Ferenc megtérésének nyolcszázadik évfordulója. A két megemlékezés egymást magyarázza. Az az emberi és keresztény kaland, amely ma is annyi kortársunkat lenyűgözi és amely ezt a várost oly sok zarándok úticéljává teszi, ott kezdődött, hogy a San Damiano feszülete szólt Ferenchez: "Menj, és építsd fel házamat", hogy ő a radikális szegénységet választotta, hogy a leprás megcsókolásával kifejezte: képessé vált Krisztust látni és szeretni szenvedő testvéreiben.
Önre bízom a feladatot, tisztelendő testvérem, Assisi, Nocera Umbra és Gualdo Tadino helyi egyházának pásztora, hogy ezeket a gondolataimat közölje a különböző ünnepségek résztvevőivel, akik megemlékeznek az 1986. október 27-én megrendezett, békéért való vallásközi imatalálkozó huszadik évfordulójáról. Kérem, adja át mindannyiuknak szívből jövő köszöntésemet és áldásomat, amelyet az Assisi Poverello jókívánságával és imájával kísérek: "Az Úr adjon nektek békét"!

Castel Gandolfo, 2006. szeptember 2.


BENEDICTUS P.P. XVI