XVI. Benedek pápa beszéde az iszlám többségű országok szentszéki nagyköveteihez

XVI. Benedek pápa hétfőn délelőtt rendkívül szívélyes légkörű találkozón fogadta a Szentszék mellé akkreditált muzulmán többségű országok nagyköveteit és az olaszországi muzulmán szervezetek vezetőit, akikhez a következő beszédet intézte.
Nagykövet Urak és Hölgyek, kedves muzulmán barátaim,
Örvendek azért, hogy az általam kért találkozó alkalmával fogadhatom Önöket, hogy megerősödjenek a Szentszék és a világ muzulmán közösségei között a barátság és a szolidaritás kapcsolatai. Megköszönöm Paul Poupard bíboros Úrnak, a Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsa elnökének hozzám intézett szavait, és mindannyiuknak, hogy elfogadták meghívásomat.
Jól ismertek azok a körülmények, amelyek indokolják ezt a találkozást és már a múlt hét során is alkalmam nyílt arra, hogy foglalkozzak ezzel a kérdéssel. Ebben a mai sajátságos kontextusban szeretném újból hangsúlyozni teljes nagyrabecsülésemet és mély tiszteletemet, amelyet a muzulmán hívők iránt táplálok, emlékeztetve arra, amit a II. Vatikáni Zsinat írt ezzel kapcsolatban, és amely a katolikus egyház számára a Magna Cartha-t jelenti az iszlám-keresztény párbeszéd számára: „Az egyház megbecsüléssel tekint a muszlimokra is, akik az egy, élő és önmagában létező, irgalmas és mindenható Istent imádják, ki a mennynek és földnek Teremtője, ki szólt az emberekhez, s kinek még rejtett határozatait is teljes szívből engedelmeskedve akarják követni, miként Ábrahám, kinek hitére az iszlám szívesen hivatkozik (Nostra Aetate n.3). Világosan e távlatban elhelyezkedve pápaságom elejétől arra törekedtem, hogy folytatódjék a barátság hídjainak építése minden vallás híveivel, különös tekintettel a muzulmánok és keresztények közötti párbeszéd gyarapodása tekintetében. Kölben leszögeztem az elmúlt évben: „A muzulmánok és a keresztények közötti vallási és kulturális párbeszéd nem korlátozódhat a pillanat diktálta döntésekre. A párbeszéd ténylegesen életfontosságú, amelytől nagymértékben függ a jövőnk. Relativista világunkban, amely gyakran kizárja a transzcendenciát az értelem egyetemességéből, abszolút módon szükségünk van a vallások és a kultúrák hiteles párbeszédére, amely a gyümölcsöző egyetértés szellemében segít bennünket minden feszültség leküzdésében. Folytatva elődöm II. János Pál pápa művét őszintén azt szeretném, ha a keresztények és muzulmánok között immár évek óta kialakult bizalmi kapcsolatok, nem csak folytatódnának, hanem tovább is fejlődnének az őszinte és tiszteletteljes párbeszéd szellemében. Ennek alapja egymás kölcsönös jobb megismerése, amely örömmel elismeri a közös vallási értékeket, de őszintén és tisztelettel belátja, hogy vannak különbségek. A vallások és kultúrák párbeszéde szükséges feltétele a békés és testvéri világ felépítésének, amelyet minden jóakaratú ember őszintén remél. Ebben az értelemben kortársaink ékesszóló tanúságtételt várnak tőlünk, azt, hogy felmutassuk az élet vallásos dimenziójának minden értékét. A keresztényeknek és a muzulmánoknak - saját vallási hagyományuk tanításával összhangban – meg kell tanulniuk együtt dolgozni, amint ez már megtörténik számos területen, hogy elkerüljék az intolerancia minden formáját és szembeszegüljenek az erőszak minden megnyilvánulásával. Hasonlóképpen, nekünk vallási tekintélyeknek és politikai felelősöknek kötelességünk, hogy vezessük és bátorítsuk a cselekvésnek ezt a módját. Ugyancsak a Zsinat leszögezi: „Bár a századok folyamán a keresztények és muszlimok között nem kevés nézeteltérés és ellenségeskedés támadt, a Szentséges Zsinat mindenkit arra buzdít, hogy a múltat feledvén, őszintén törekedjen a kölcsönös megértésre, és mindenki számára közösen gyarapítsák és óvják a társadalmi igazságosságot, az erkölcsi értékeket, a békét és a szabadságot (Nostra Aetate, 3. pont). A múlt tanításai tehát jelentsenek tanítást számunkra, hogy keressük a kiengesztelődés útjait, hogy mindenki identitása és szabadsága tisztelete által adjunk életet az egész emberiség szolgálatában bőséges gyümölcsöt hozó együttműködésnek. Amint II. János Pál pápa leszögezte a maroccoi fiatalokhoz intézett emlékezetes casablancai beszédében: „a tisztelet és a párbeszéd megköveteli a kölcsönösséget minden téren, ami az alapvető szabadságot és különösen a vallás szabadságot illeti. Ez elősegíti a békét és a megértést a népek között.”
Kedves barátaim, mélységesen meg vagyok győződve arról, hogy a mai világ jelenlegi helyzetében, a keresztények és muzulmánok számára imperatívusz, hogy közösen nézzenek szembe az emberiség előtt álló számos kihívással, főként ami az emberi személy védelmét és méltóságának előmozdítását és a belőle fakadó jogokat illeti. Miközben növekednek az ember és a béke elleni fenyegetések, a személy központi szerepének állításával és az emberi élet tiszteletéért való fáradozással, a keresztények és a muzulmánok kinyilvánítják a Teremtő iránti engedelmességüket, Aki azt akarja, hogy az emberek az általa adott méltósággal éljenek.
Kedves barátaim, szívből azt kívánom, hogy az irgalmas Isten vezesse lépteinket a kölcsönös és egyre igazabb megértés ösvényein. Most, amikor a muzulmánok megkezdik a Ramadan hónap lelki zarándoklatát, mindenkihez szívből jövő jókívánságaimat intézem, remélve, hogy a Mindenható Isten adjon nekik derűs és nyugodt életet. A béke Istene töltse el áldása bőségével Önöket és az Önök által képviselt közösségeket.