2006-09-11 10:36:20

Jöjjön el a Te Országod - XVI. Benedek pápa homíliája a müncheni új vásártéren bemutatott vasárnapi szentmisén


Mindenekelőtt szeretettel köszöntök mindenkit…boldog vagyok, hogy ismét ezen a számomra ismerős helyen lehetek…ahol megtanultam hinni és élni. Köszönetet mondok azoknak, akik még élnek és azoknak, akik már meghatlak, hogy vezettek és velem voltak. Hálát adok Istennek ezért a szép Hazáért és az embereknek, akik Hazámmá tették és teszik ezt a földet” – XVI. Benedek pápa ezekkel a személyes és ugyanakkor emelkedett szavakkal vezette be homíliáját a szentmisén, majd a vasárnapi szentmise három bibliai olvasmányához fűzte elmélkedését.
Mind a három kettős témát tartalmaz, mind a három Istenről beszél, mint a valóság, és mint személyes életünk középpontjáról. Izajás próféta kiáltása így hangzik: „Íme, jön Istenetek”. Jakab apostol levele és Márk evangéliuma lényegében ugyanezt mondják, azaz Istenhez és a helyes úthoz akarnak terelni bennünket. Az Isten témával azonban összefüggésben áll a társadalom témája: felelősek vagyunk azért, hogy a világban az igazságosság és a szeretet győzzön. A felebarát iránti szeretet, ami elsősorban az igazságosság keresésében áll, a hit és az Isten iránti szeretet sarkalatos köve. Jakab apostol ezt „királyi törvénynek” nevezi és ezzel Jézus kedvelt szavait idézi: Isten királysága, Isten hatalma. Ez nem bármilyen királyságot, országot jelöl, amely előbb-utóbb eljön, hanem azt jelenti, hogy Istennek életünk és cselekedeteink meghatározó erejévé kell válnia. Ezt kérjük, amikor így imádkozunk. „Jöjjön el a Te Országod”. Nem valamilyen távoli dolgot kérünk, hanem azért imádkozunk, hogy Isten akarata érvényesüljön a mi akaratunkban, és így Isten uralkodjék a világban. Ha mindenki Isten szerint él, akkor egyenlőkké válunk, szabaddá és így jön létre az igazi testvériség.
Az evangéliumi szakasz egy süketnéma meggyógyítását beszéli el. Itt is az egyetlen téma két aspektusával találkozunk. Jézus a szenvedőkhöz fordul, meggyógyítja őket és megnyitja számukra a közös élet és döntés lehetőségét, bevezeti őket az egyenlőségbe és a testvériségbe. De ennek a történetnek van egy mélyebb dimenziója is, az, hogy nemcsak a fizikai süketség létezik, hanem az Isten iránti süketség is. Ez abban nyilvánul meg, hogy elveszítjük természetes képességünket arra, hogy beszéljünk Vele és Őhozzá. Ezzel azonban egy fontos belső érzékünk eltűnik és ezzel együtt drasztikus és veszélyes módon megváltozik a valósággal való kapcsolatunk. Életünk horizontja aggasztó módon beszűkül. Az evangéliumi szakaszban Márk a Jézus által a gyógyítás pillanatában kiejtett eredeti arám szót ismétli: Effatá – vagyis „nyílj meg”. Az elmondott történet nem csak a távoli múltra vonatkozik, ugyanezt a gesztust Jézus velünk is megismételte a keresztségben, nekünk is azt mondta: Effatá, hogy képesek legyünk meghallani Isten szavát és beszélni Hozzá. Az evangélium arra emlékeztet bennünket, hogy hiányzik valami érzékelő képességünkből, hogy nincs már szemünk és fülünk Istenre és megvagyunk nélküle is. De valóban igaz-e, hogy minden megy a maga útján, akkor is, amikor Isten hiányzik életünkből és a világból? A Szentatya ekkor érdekes személyes élményét mondta el arról, hogy pl. afrikai, vagy balti országokból érkezett főpásztorok ad limina látogatásuk alkalmával milyen szép szavakkal emlékeznek a német katolikusok nagylelkűségéről. Ám nemrég egy afrikai püspök megjegyezte, hogy ha Németországban szociális jellegű tervet mutat be, azonnal teljesítik kérését, míg sokkal nehezebb a helyzet, ha evangelizáló tervről van szó. Ezzel szemben mindig Jézus Krisztus Istenét illeti az elsőbbség. Mert éppen az evangelizáláson keresztül ismerik meg az emberek Istent, aki megtéríti a szíveket, hogy ez által a szociális tervek is fejlődhessenek és elkezdődhessen a kiengesztelődés. Hogy például az AIDS is leküzdhetővé váljon, szembe nézve annak igazi okaival. Túl keveset kapnak tőlünk az emberek, ha csak ismereteket, ügyességet, technikai képességet viszünk el közéjük. Az afrikai és ázsiai népességek csodálják technikai vívmányainkat és tudományunkat, ám ugyanakkor félelemmel tölti el őket az, hogy Istent teljesen kizárjuk életünkből. Identitásuk számára az igazi veszély nem a keresztény hit, hanem Isten megvetése és a cinizmus, amely a szent dolgok megsértését szabadság jogként ünnepli és a hasznosság elvét morális kritériumnak tekinti a további kutatások sikere érdekében. A Szentatya figyelmeztetett arra, hogy ez a cinizmus nem tolerancia és nem a kulturális nyitottság jele. Nekünk arra a toleranciára van sürgős szükségünk, amely magába foglalja az istenfélelmet és a tiszteletet az iránt, amit mások szentnek tartanak. Ez a tisztelet első feltétele az, hogy nekünk is meg kell tanulnunk újból, hogy mit jelent az istenfélelem. Ez a fajta érzék csak akkor születhet újjá a nyugati világában, ha Isten újra jelen lesz számunkra és bennünk.
Ezt a hitet mi nem kényszerítjük senkire sem. Az ilyen fajta prozelitizmus ellentétes a kereszténységgel. A hit csak a szabadságban fejlődhet ki, ezért tehát felhívást intézünk az emberek szabadságához, hogy nyíljanak meg Istennek, keressék őt és hallgassanak Rá.
„Mi, akik most itt összegyűltünk – mondta végül homíliájában a Pápa – kérjük teljes szívünkkel az Úrtól, hogy mondja ki ismét az Effatá szót, azt, hogy nyílj meg, hogy gyógyítsa meg süketségünket, hogy tegyen képessé bennünket arra, hogy lássunk és meghallgassunk. Kérjük Őt, segítsen, hogy találjuk meg az imádság szavait, melynek lényegi formáját a Miatyánkban ajándékozta nekünk. A világnak szüksége van Istenre, és nekünk szükségünk van Istenre, a szeretet Istenére. Nem lesz kisebb a más vallások és kultúrák iránti tiszteletünk, a hitük iránti mély tiszteletünk, ha fennhangon és világosan hirdetjük, hogy a mi Istenünk az erőszakkal saját szenvedését, a rossz hatalmával pedig irgalmát állítja szembe. Hozzá könyörögjünk, hogy maradjon közöttünk és segítsen bennünket, hogy hiteles tanúi legyünk."








All the contents on this site are copyrighted ©.