Hagyjuk, hogy megérintsen minket Isten ujja -Török Csaba atya elmélkedése a vasárnapi
evangéliumról
Az évközi huszonharmadik
vasárnap evangéliumában csodás gyógyításról hallunk – Jézus ujjával érintve a süketnéma
fülét és nyelvét, meggyógyítja őt. Az elbeszélés sok szempontból más, mint a szokott
elbeszélések. Nem démonűzésről, megszabadításról van szó, hanem valóban testi gyógyításról.
Nem kerül sor hitvallomásra sem a csoda előtt, sem a csoda után. Jézus az elé vitt
beteget nem ott nyomban gyógyítja meg, hanem félrevonja a tömegből. Mindezek okán
az egyházatyák sokszor és sokféle allegória révén igyekeztek értelmezni ezt az elbeszélést.
A tömegtől való félrehívást emberektől való elfordulásként s az Istenhez való, csöndben,
magányban beteljesülő megérkezésként szemlélték. Ki kell lépni az emberi tömeg világából,
hogy Istennel a lelki értelemben vett pusztában, a tömegen, városon kívül találkozva,
megnyíljék az ember hallása, megoldódjon az ember nyelve. Ilyen értelemben a süketség
minden a tömegben élő ember betegsége, mert az igazi, isteni kinyilatkoztatott igazságokat
csak az hallja meg, aki kész úgymond kivonulni, és hagyni, hogy Isten nyissa meg lelke
fülét. Az így megnyílt hallás – amelyből Szent Pál szavaival élve a hit fakad – végül
aztán a nyelvet is megoldja, vagyis az evangéliumról való tanúságtételre indít. Amit
az ember Isten csöndjében, magányában, megnyílt fülébe súgva hallott, azt immár a
háztetőkről hangos és érthető hangon hirdeti, amikor visszatér az emberek közé. Természetesen
ez a jelképes értelmezés túlnő a konkrét szövegkörnyezeten, de mégis rávilágít az
evangéliumi elbeszélés tengelyére, Krisztus és a süketnéma ember találkozására. Krisztus
az orvos, aki nem kér, aki nem próbálkozik – hanem tekintéllyel parancsol: „Effata,
azaz: Nyílj meg!” Isten ő, nem emberi orvos. Aki pedig fogadja ezt a gyógyító jótéteményt,
az újonnan nyert hallást és beszédet, az jelzi az elesett, önerőből gyógyulni képtelen
embert. A kettő közötti fizikai találkozási pont Jézus ujja, Isten ujja, amely érintve
gyógyít. Ezt az egyházatyák közül többen a Szentlélekkel azonosítják. Egy érdekes
párhuzamos helyre hivatkoznak a szinoptikus evangéliumokban, ahol a vádlóinak Lukácsnál
így felel Jézus: „ha Isten ujjával űzök ördögöt...” (vö. Lk 11,20); míg ez Máténál
így hangzik: „ha Isten Lelkével űzök ördögöt” (vö. 12,18). Vagyis Isten ujja és Isten
Lelke fogalmai egybeesnek. Isten és ember gyógyító találkozása tehát a Szentlélekben
játszódik le, benne teljesül be. Az evangélium záró mondata, amely a nép körében
kiváltott visszhangot, hatást jelzi, megdöbbentő: „Csupa jót tett”. Sajátos vallomás
ez, amely az evangéliumi kontextusban már előremutat Jézus és a farizeusok kibékíthetetlen
konfliktusára, közvetve a perre s a keresztre feszítésre. Hiszen ezt olvassuk Jánosnál:
„Jézus megkérdezte tőlük: «Láthattátok, mennyi jót vittem végbe Atyám erejéből. Melyik
jótettemért akartok megkövezni?» «Nem jótettedért kövezünk meg - felelték a zsidók
-, hanem a káromlásért, azért hogy ember létedre Istenné teszed magadat.»” (Jn 10,32-34).
Ez az állítólagos káromlás lesz a keresztre feszítés oka. Ez Jézus sajátos drámája:
megadja az embernek az esélyt a hallásra és a szólásra, máshol a látásra és a mozgásra,
vagyis csupa jót tesz, ám mindez káromlásként, halálos ítéletért kiáltó bűnként áll
az őt körülvevő írástudók és farizeusok előtt, hisz a Názáreti tekintélye, parancsoló,
hatalmas ereje isteni önvallomás. Ezen a ponton válik kitapinthatóvá az evangélium
üzenete. Amíg Jézus csak beszél, kenyeret szaporít, tanít, szeretet-teli gesztusokat
tesz, addig személye a többségnek kellemes, elfogadható, de mihelyst szemet, fület,
ajkat nyit ki, döntésre kényszeríti az embert. A megnyílt füllel nem lehet nem hallani
hangját, a megnyílt szájjal nem lehet nem hirdetni az ő szavát. A humánum értékei
sokaknak elfogadhatók Jézusban, ám az isteni tekintély és az embert a végtelenre megnyitó
hatalom már nem. Hányan voltak és vannak, akik épp ezt a tisztán emberit elfogadják
Krisztusban, tanítónak, mesternek vélik őt – de azt már nem engedik, hogy ereje belépjen
életükbe, Isten ujja megérintse hallásukat, szólásukat, egész életüket. Pedig ezen
múlik minden. Nem elég az „Uram, uram...”, nem elég az emberi tisztelet, nem elég
a szimpátia, többre van szükség. Engedni kell, hogy Isten ujja megérintsen, s ezáltal
olyasmit halljunk, amit önerőből nem hallhatnánk, ez pedig olyan szavakra indítson,
amelyeket önmagunktól nem mondhatnánk. A szavak erejében, hitelében megroggyant bizalmú
emberiségben legyünk képesek meghallani az egyedül hatalmas és üdvözítő szót; a harsogó
és hangos, a szavak és betűk áradatában fuldokló világban tudjuk kimondani azt az
egyszerű, mégis mindent legyőző és megmentő tényt, hogy ő, a fülünket s szánkat ujjával
érintő Isten az út, az igazság és az élet. Az evangélium figyelmeztessen: nem elég
a „csupa jót” felismerni, nem elég Jézust így-úgy megközelíteni – arra van szükség,
hogy Isten ujja, Szentlelke érintsen bennünket, s így meghalljuk a hallatlan, hallhatatlan
és felfoghatatlan Isten szavát; s ki tudjuk mondani tanúságtételünk által a kimondhatatlant
és kifejezhetetlent, az üdvösség evangéliumát.