"Alázattal, a szív tisztaságában keressük az Istenhez való hűség útját" - Török Csaba atya elmélkedése a vasárnapi evangéliumról

Az évközi huszonkettedik vasárnap evangéliuma alkalmat ad számunkra, hogy elgondolkodjunk élo hit és vallásosság viszonyáról. Ugyanis a perikópa feszültsége a vallás emberi hagyományai és Isten élo szavának törvénye, parancsa között áll fenn. Jézus mint az abszolút isteni tekintély természetesen ura nem csak az emberi megszokásnak, de magának az Isten által embereknek adott törvénynek is. Így az o szemlélete, mércéje nem csak egyszeru zsidóság-kritika, de egyszersmind prófétai norma és kritérium minden kor vallásossága felé.
Hiszen az, hogy a hívok emberi közössége – túl a Szentíráson és a Szenthagyományon, amelyek a kinyilatkoztatást közvetítik számunkra – rendelkezik közös megszokásokkal, formákkal, hagyományokkal, teljességgel természetes. Ezek azon gesztusok, rítusok, formák, amelyek a személyes és megélt hit közösségi gyakorlásában, a vallásosság külso megélésében rögzültek, s nemzedékrol nemzedékre átadódtak. Így volt ez az Ószövetség népének életében, és így van ez a keresztények közösségében, az egyházban is. Ahogy a pátriárkák, Mózes vagy akár a prófétai idok elven, friss istentapasztalata idovel a századok során külso formákban rögzült a zsidóság életében, úgy a keresztények hite is, amely Krisztus földi életének dinamikus és radikális tapasztalatából forrásozik, külso formákat, emberi megszokásokat öltött magára.
Épp ezért az évközi huszonkettedik vasárnap evangéliuma számunkra, a kétezer év örökségét hordozó keresztények számára különös jelentoséggel bír. Mi már nem olyan krisztushívok vagyunk, mint az elso századok keresztényei, akik sokszor egész drámai, ellentmondásos útkeresésben, a Szentlélek támogatása, vezetése mellett lelték meg az egyház fölépítésének, az egyházi lét megélésének formáit – számunkra mindez már elore adott, mindez már örökség.
Ezért kell nagyon vigyáznunk. Hiszen amit öröklünk, az sohasem olyan számunkra, mint az, amiért mi magunk dolgoztunk meg, amiért mi magunk küzdöttünk és fáradtunk. A hagyománnyal kapcsolatban élhet bennünk tisztelet, egyfajta megrendültség is – ám fönnáll a veszély, hogy mindemellett megjelenik bennünk egyfajta idegenség érzése is. Megtesszük, amit a forma, a hagyomány követel, de mögötte nincs tartalom, eleven hit.
Rengeteg konkrét példát vehetnénk keresztény életünkbol. Pénteken például megszokásból nem eszünk húst – de ki az közülünk, aki a hústól való tartózkodást valós lelki böjtként, egyfajta a hétköznapi világból való spirituális kilépésként, önmegtagadásként fogja fel, hogy ezáltal a testi próbatétel révén Krisztus keresztjének titkát élje meg elevenen emberségében? Vagy vasárnap eljövünk misére, s ha mulasztunk, akkor tudjuk, gyónnunk kell – de a vasárnapi misekötelezettség teljesítése mögött ott áll-e az Úr feltámadása napjának megünneplése? Aki a vasárnapot nem egyfajta húsvétiságban tölti el, kezdve az öltözet szépségétol, a testi-lelki megtisztulástól egészen a pihenésig, a közösség megünnepléséig templomban, családban, barátok között, ünnepi formát adva az étkezésnek, az imának, mindennek a vasárnapon, az bizony csak részlegesen tud a misén részt venni, hisz a kötelezettségteljesítés vagy a kizárólag egyórás lelki igény kielégítése mögül hiányzik az átélés, az elevenség.
Mindez rávilágít, hogy a baj nem a hagyománnyal, nem a rögzült formákkal van. Azok visszatükrözik elottünk élt nemzedékek hitét, elkötelezodését. A baj az, hogy ha mi ezeket a formákat nem tudjuk élettel megtölteni. Ilyenkor a hagyomány emlékmuvé, szoborrá válik – tanúskodik arról, hogy századokkal ezelott volt egy eleven hit; azt azonban már nem tudja felmutatni, hogy ma is van, ma is hat, ma is életeket formál és vezet ez az eleven hit.
Ezért tartotta fontosnak egyházanyánk, hogy a II. Vatikáni Zsinaton szóljon az „eleven hagyományról”, az „evangélium élo hangjáról”, ami nem más, mint annak követelménye, hogy a krisztusi szavak, a kinyilatkoztatás igazsága a Szentlélek kegyelmébol váljanak elevenné minden kor minden hívojének életében (vö. DV 8). Így az emberi formához, hagyományhoz való ragaszkodás nem kijátszása lesz az isteni törvény megtartásának, hanem épp ellenkezoleg: a közösség hagyománya megtelik élettel, elevenséggel, s így egy sajátos, nemzedékeken átívelo utat találunk Isten igazságának kereséséhez s a hit helyes megéléséhez.
Azért fontos ezt nagyon is hangsúlyoznunk, mert napjainkban sokan – nem egyszer éppen Jézusra hivatkozva – megkérdojelezik az egyházi és az emberi hagyomány jogosultságát. Mindez csak rárakódás az evangéliumra, nem kell vele törodni – mondják ilyenkor. Ám ez nem igaz. Hisz a liturgiában, az egyházi életformákban, de még imádságainkban is rengeteg emberi hagyomány él. Nem feltétlenül rosszak ezek. Évszázadok emberi keresése, istenszeretete, életszentsége csapódott le és orzodött meg bennük. Ha nem tudunk velük mit kezdeni, ha élettelennek tunnek, az talán éppen rólunk mond ítéletet – mi vagyunk képtelenek életre váltani, elevenséggel megtölteni közösségi, egyházi életünket.
Lehet tehát kritizálni egyházi vagy emberi-közösségi megszokásokat, hagyományokat, lehet oket megkérdojelezni, hisz valóban, Isten szava s a Szenthagyomány a végso norma, biztos kritérium. Ám ne feledjük az alázat szükségességét. Nem csak a hagyomány lehet vétkes az elidegenedésben, a tetszhalottságban, a lendületvesztésben – lehetünk mi is hibásak. És ismerjük be: legtöbbször elvetve az emberi hagyományt, egyáltalán nem válunk szentebbé, huségesebbé az isteni törvényhez, sot ellenkezoleg. Nem azt tesszük tehát így, amire Jézus szólít fel, hanem saját ízlésünket, igényünket, olykor lustaságunkat követve magunk akarjuk megszabni, milyen legyen egyház, vallás, hit.
Járjunk inkább más utat: alázattal, a szív tisztaságában keressük az Istenhez való huség útját, s meglátjuk, az emberi hagyomány nem csak ellenség, de olykor mankó, bíztató és erosíto lehet az igazság, teljesség és boldogság felé vezeto úton.