"Vezess a sötétségben, mely körülvesz engem!" - Török Csaba atya elmélkedése az évk. 13. vasárnapra

Az évközi tizenharmadik vasárnap evangéliumában egy olyan esetről hallunk, amelynek nagy hatása lett Jézus további nyilvános működésére – Jairus leányának feltámasztásáról van szó. Ha belegondolunk, hogy a nagyheti események kiváltója, Jézus – ha szabad így mondani – „halálos ítélete” nem más volt, mint Lázár nagy feltűnést keltő feltámasztása, akkor sejthetjük, hogy Márk evangéliumának viszonylag az elején milyen súllyal áll ez a történet. Hiszen itt nem pusztán gyógyításról van szó, hanem egy már meghalt ember életének visszaadásáról.
Az ószövetségi gondolkodásban hatalmas feszültség állt fenn Isten és a halál ténye között. Míg Isten minden élet forrása, ahogy a Második Törvénykönyv mondja: a „teremtő szikla” (32,18); addig az árnyékvilág, a holtak helye, a nem-élet világa egyszersmind Istentől is elszakított világ. Ahol Isten van, ott élet is van – ahol tehát halál van, ott magára maradottság, Istentől való elszakítottság van. Így már meg is értettük, hogy az ősbűn, az Isten elleni lázadás miért vezet egyenesen a büntetéshez, a kényszerű halálhoz. Az ember, aki elszakad Istentől, az élettől szakad el, tehát meg kell halnia.
Ezt a tapasztalatot a zsidóság nem csak az egyén, de a közösség életében is sajátosan érezte át. Hisz amikor a közösség Istenhez való kötődése, a szövetséghez való hűsége gyengült meg, akkor következtek be a hatalmas tragédiák: az ország szétszakadása, a pusztulás és a rabság. Így a föld, a „halál árnyékának völgye” valójában egy olyan világgá lesz, amely kietlen, száraz. Az evangélium elején, amikor Zakariás háladalra fakad fia, a későbbi Keresztelő Szent János születésén, nem véletlenül énekli: „Téged pedig, fiú, a Magasságbeli prófétájának fognak hívni, mert az Úr előtt jársz majd, hogy előkészítsd útját, hogy az üdvösség ismeretét add népének bűnei bocsánatára, Istenünk könyörülő irgalmából, melyben meglátogat minket a napkelet a magasságból, hogy a sötétben és a halál árnyékában ülőknek ragyogjon, és lépteinket a béke útjára irányítsa.” (Lk 2,76-79). A messiási idők, a megváltás elérkeztének a jele éppen ez: a halál sötét árnyának eloszlatása az emberi élet egén. Az Istennel való közösség helyreállása, a kiengesztelődés semmi mással nem mutatható fel, mint azzal, hogy a halál fölötti élet-uralom beteljesedik. E kettő elválaszthatatlan egymástól.
Éppen ezért amikor Jézus feltámasztja Jairus leányát, hatalmas kijelentést tesz. Nem véletlen, hogy az evangélium többszörösen hangsúlyozza, hogy a lány már meghalt, nem gyógyítás, hanem feltámasztás ez: „Lányod meghalt” – mondják a küldöttek, még mielőtt a házba lépnének. Jézust kinevetik, amikor azt mondja: „Nem halt meg, csak alszik”. A siratóasszonyok már elkezdték a gyermek elsiratását. A csoda súlyát pedig még tovább hangsúlyozza a perikópa azzal, hogy Jézus kiválaszt három tanítványt, Pétert, Jakabot és Jánost, s csak ők mehetnek vele – akár csak a színeváltozás hegyére vagy a Getszemáni kertben a többi apostoltól elkülönülve. Ami itt történik, isteni hatalom és a megváltás elérkeztének bizonyítéka.
Jegyezzük meg: a középpontban nem a puszta biológiai életre keltés áll. Jézus nem úgy áll ott, mint napjaink orvosa, aki mesteri eszközökkel visszahoz az életbe valakit a klinikai halál állapotából. Ozeás próféta szavai telnek be Jézus gesztusaiban: „Gyertek, térjünk vissza az Úrhoz, ő tépett meg, ő is gyógyít meg minket; ő vert meg, ő köti be sebeinket. Két nap múlva életet ad, harmadnapra feltámaszt, hogy színe előtt éljünk.” (Oz 6,1-2). Jézusban vissza lehet térni az Úrhoz. Őbenne meg lehet találni az utat az éltető, teremtő sziklához. Őbenne lehet Isten színe előtt élni – vagyis az örök élet örököseiként járni földi életünk útját, amely így már nem a halál árnyékában, hanem a feltámadás és örökkévalóság fényében áll.
Mindennek sajátos üzenete van egyéni életünk, hitből fakadó krisztusi létünk számára. Bűnös voltunk és Isten jósága, irgalma, bennünket megszólító kegyelme között áll fenn az az alapvető feszültség, amely keresztény életünket jellemzi. Amikor Mózes ismertette a néppel a pusztában a szövetség törvényét, végül ezeket a megrendítő szépségű és mélységű szavakat mondja ki: „Ma tanúul hívom ellenetek az eget és a földet: életet és halált, áldást és átkot tártam a szemetek elé. Így hát válaszd az életet, hogy te is, utódaid is életben maradjatok, szeresd az Urat, a te Istenedet, hallgass a szavára és ragaszkodj hozzá. Mert ez jelenti számodra az életet s napjaidnak hosszúra nyúlását azon a földön, amelyre az Úr, a te Istened megesküdött atyáidnak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, hogy nekik adja” (MTörv 30,19-20). Az élet az Istenhez való ragaszkodás – a bűn a halál. Azonban a bűn sem reménytelen elveszettség többé: van már, aki feltámasszon, aki nem csak gyógyítani képes, de a teljes halált is van ereje életre változtatni. A remény evangéliumát hirdeti meg Jézus, a reményét, hogy nincs elveszett ember, nem létezik végérvényesen meghalt lélek. Jézusról mondja a János szerinti evangélium előszava: „Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága” (Jn 1,4). Ez az élet áradt ki Jairus leányára, s támasztotta fel őt. Ez az élet árad ránk a bűnbocsánatban, a megváltásban, a szentségekben. Ez az élet a mi világosságunk, amely eloszlatja a halál árnyékát.

Elmélkedésünket John Henry Newman bíboros imádságával zárjuk:
 „Vezess, drága fény, a sötétségben,
mely körülvesz engem!
Sötét az éj, s én távol vagyok hazámtól:
vezess el engem oda!
Irányítsd lépteimet, mert nem látok tovább,
csak egy lépésnyire önmagamtól.
Egykor távol jártam attól, hogy kérjelek:
te vezess engem.
Magam akartam megválasztani utamat.
Magam fénye voltam, bár mélységek közt jártam,
saját ösvényemen,
s büszkén egyéni célokat hajszoltam.
De most - hadd felejtsem el mindezt!
Oly hosszú időn át megőriztél engem,
vezess továbbra is: süppedő mocsáron is át,
folyamok árján és leselkedő szirteken keresztül,
míg túl az éjszakán,
a hajnali fényben nem integet az angyal.”