XII. Piusz pápa «Dum Marenti Animo» k. apostoli levele Kelet-Európa üldözött népeihez a nándorfehérvári diadal 500. évfordulóján -
Fejérdy András történész ismertetője

Miközben nehéz szívvel figyeljük azt a rendkívül súlyos megpróbáltatást, amelyet az Egyház több országban, az ott uralkodó istentelen materializmus miatt elszenved, eszünkbe jutnak azok a körülmények, amelyek közt öt évszázaddal ezelőtt Közép-Európa népei éltek. Ezek késztették halhatatlan emlékezetű elődünket, III. Kallixtust arra, hogy 1456. június 29-én kiadja a « Cum his superioribus annis » kezdetű pásztorlevelét.
Akkor is súlyos veszély fenyegette a Duna termékeny partjain élő keresztény népeket és szomszédaikat; veszély fenyegette életüket és javaikat, sőt őseiktől örökölt hitüket is, – ha már előbb le nem sújtott rájuk a csapás. Ez különösen érintette Magyarországot s azokat az országokat, amelyek ma Albániát, Bulgáriát, Csehszlovákiát, Jugoszláviát és Romániát alkotják; de a helyzet súlyosságát megérezték a távolabbi országok népei is, különösen a németek és a lengyelek.
III. Kallixtus, a fáradhatatlan főpásztor, látva a válságos helyzetet, kötelességének tartotta, hogy atyai szeretettel buzdítsa a katolikus világ pásztorait és híveit, hogy vétkeikért bűnbánati cselekedetekkel kiengeszteljék Istent, a keresztény erkölcsi elvek szerint megjavítsák életüket, s buzgó könyörgéssel kiesdjék Isten hathatós segítségét. Emellett szakadatlanul azon fáradt, hogy a veszedelmet minden lehető módon eltávolítsa híveiről. Isten segítségének tulajdonította azt a győzelmet, amelyet a Kapisztrán Szent János buzdítására fellelkesült és a hős Hunyadi János vezérlete alatt bátran küzdő vitézek Nándorfehérvár megvédésével vívtak ki. Hogy ennek az eseménynek a liturgiában is emléke maradjon, s hogy minden keresztény kellőképpen hálát adjon érte Istennek, elrendelte, hogy augusztus 6-án az egész világon üljék meg a mi Urunk Jézus Krisztus Színeváltozásának ünnepét.
Ti, az említett vidékek lakói, sok más, nemcsak latin, hanem keleti szertartású katolikussal együtt, akik tőletek keletre, vagy északra fekvő területen a Balti-tenger partján laknak, sajnos ma is nagyon fájdalmas és sanyarú viszonyok között éltek. Immár, mint tapasztalatból tudjátok, több mint tíz esztendeje, Krisztus Egyházát – ha nem is mindenütt egyazon módon – megfosztották jogaitól: erőszakosan feloszlatták a vallási egyesületeket és szerzetesi közsségeket, és akadályozzák a pásztorokat munkájuk végzésében, ha még el nem hurcolták, számkivetésbe nem küldték, vagy börtönbe nem vetették őket; sőt vakmerően arra merészkedtek, hogy a keleti szertartású katolikus egyházmegyéket eltöröljék és a papságot, meg a híveket minden eszközzel az Egyháztól való elszakadásra kényszerítsék. Azt is tudjuk, hogy nem kevés azok száma, akik mindenfajta üldözést szenvednek, mert őszintén és bátran megvallják és hősi odaadással megvédik hitüket. Még jobban elszomorít bennünket az az értesülés, hogy a gyermekek és ifjak lelkét elvetemült tanokkal itatják át, hogy eltávolítsák őket Istentől és szent törvényeitől, ami nagy kárt okoz a jelen életben s veszéllyel jár a jövő élet szempontjából.
Ez a szomorú kép tárul fel – mintegy szemmel láthatóan – előttünk, akik Isten rendeléséből Péter székén ülünk. Előző apostoli leveleinkben már foglalkoztunk ezzel a kérdéssel, de ma sem hallgathatunk róla, ha nem akarunk hűtlenek lenni kötelességünkhöz. Valójában ránk hárul a kötelesség, hogy az Úr súlyos, de mégis gyengéd parancsának engedelmeskedünk, amelyet az apostolok Fejedelmének és utódainak adott e szavakkal: « erősítsd meg testvéreidet » (Lk 22, 23). Éppen ezért az az óhajunk, hogy szüntelenül ápoljuk és erősítsük bennetek a szent elhatározásokat és hogy kifejezzük irántatok érzett szeretetünket; irántatok, hangsúlyozzuk, akik annyi szenvedést, megpróbáltatást és viszontagságot viseltek el a Krisztus iránt tanúsított hűségtek és szeretetetek miatt.
Mindenekelőtt hozzátok fordulunk szeretett fiaink, Mindszenty József, Stepinac Alajos és Wyszynski István bíborosok. Mi adtuk rátok a római bíbor méltóságát lelkipásztori kötelességtek teljesítésében és az Egyház szabadságának védelmében szerzett kiváló érdemeitekért. Gyötrődő lelkünkben szüntelenül él mindaz, amit ti, akiket jogtalanul eltávolítottak székhelyükről, Krisztusért elszenvedtetek s továbbra is elszenvedtek. Veletek együtt emlékezetünkben vannak s szeretettel gondolunk a tisztelendő püspök-testvéreinkre, akik a Szentszék iránt való hűség példaképei, a világi és szerzetes-papokra, valamint azokra a férfiakra és nőkre, akik, mint szervezett tábor, Isten szolgálatára szentelték magukat, s végül többi szeretett fiainkra és leányainkra, akik számos nehézség közt azon buzgólkodnak, hogy Krisztus békét és megbékélést hozó országát megvédjék és kiterjesszék. Mindanyájatok javáért, akik Jézus Krisztus ügye miatt szorongatást, kockázatot és kárt szenvedtek, őszinte aggodalom tölt el bennünket és nap-nap után imádságunkkal fordulunk a mindenható Istenhez, hogy könyörülő jóságával fenntartsa és erősítse hiteteket, enyhítse szenvedéseiteket, égi adományaival vigasztaljon meg titeket, gyógyítsa meg Jézus Krisztus Titokzatos Testvének szenvedő, vagy beteg tagjait és a jelen viharának lecsöndesedése után engedje meg, hogy felragyogjon fölöttetek az igazi béke derűje, amelyet az igazság, az igazságosság és a szeretet táplál.
Hiszen jól tudjátok, hogy az Üdvözítő sohasem feledkezik meg Egyházáról, azt soha el nem hagyja; sőt mennél hevesebben csapkodják a hullámok Péter hajóját, annál éberebb az isteni Kormányos, még akkor is, ha néha aludni látszik. Elmélkedjetek naponként Jézus igéretéről: « Veletek vagyok mindennap, a világ végéig » (Mt 28, 20). Nem lehet elmélkedni e szavakról anélkül, hogy – különösen a megpróbáltatás idején – reménységet és megkönnyebbülést ne öntenének a keresztény lélekbe. De « ha Isten velünk, ki ellenünk? » (Róm 8, 31). Jézus veletek van, sohasem fogja visszautasítani a tőle esengve kért segítséget. Mindenkitől megkívánja azonban, hogy egyre nagyobb odaadással engedelmeskedjék az Egyház rendelkezéseinek és hogy nagylelkűen védelmezze hitét.
Jól tudjátok, hogy mi forog kockán: a magatok, fiaitok és felebarátotok örök üdvössége, melyet az istentelenség és gonoszság támadásai igen súlyos veszélybe juttatnak. De ha ebben a lelki küzdelemben – amint szilárdan hisszük – valamennyien bátran és hűségesen helytálltok, akkor sohasem lesznek köztetek legyőzöttek, hanem legföljebb dicsőségtől övezett áldozatok: az üldözésekből és vértanúságból új, az Egyház évkönyeibe aranybetűkkel beirandó diadalok születnek. Még gondolni sem akarunk arra, hogy Jézus Krisztus tanítványai, bátorságukat vesztve elhagynák a küzdőteret, tartózkodnának hitük nyílt megvallásától, vagy fáradtan és nemtörődömséggel elaludnának akkor, amikor a gonoszság hívei minden erejüket latba vetik Isten országának elpusztítására. Ha ez – az Úr őrizzen meg tőle! – valahol mégis előfordulna, nem csak a hűtlenekre, hanem a közösségre is jóvátehetetlen kár, rendkívül súlyos baj származnék belőle.
Nagy vigasztalásunkra szolgál az a tudat, hogy közületek sokan készek mindent feláldozni, szabadságukat, még életüket is, csak hogy ne tegyék ki veszélynek a katolikus vallás sértetlenségét; tudjuk, hogy ebben jó egynéhány pásztor a legyőzhetetlen keresztény erősség példáját adta: mindenekelőtt ti, szeretett fiaink, a római Anyaszentegyház bíborosai, « látványosságává lévén a világnak, az angyaloknak és embereknek is » (1 Kor 4, 9).
De sajnos azt is tudjuk, hogy az emberi törékenység és gyöngeség ingadozni kezd, különösen akkor, amikor a megpróbáltatások és zaklatások szinte vég nélkül tartanak. Ilyenkor következhetik be, hogy némelyek kicsinyhitűségbe esnek, elvesztik buzgóságukat és, ami még ennél is rosszabb, arra a következtetésre jutnak, hogy mérsékelni kell a mi Urunk Jézus Krisztus tanítását, alkalmazni kell – mint mondják – az új időkhöz és új körülményekhez. Ezzel megmásítják és eltorzítják a katolikus vallás elveit és odáig mennek, hogy természete ellenére összeházasítják azt a hamis útra jutott haladás tévedéseivel.
A hivatott pásztorok kötelessége, hogy a kicsinyhitűeknek és a kicsinyhitűség terjesztőinek emlékezetébe idézzék az isteni Üdvözítő ünnepélyes kijelentését: « Ég és föld elmúlik, de az én igéim el nem múlnak » (Mt 24, 35). Az ő kötelességük, hogy buzdítsák őket: helyezzék reménységüket és bizalmukat abba, « akinek gondviselése nem téved rendelkezéseiben », és aki sohasem vonja meg segítségét azoktól, akiket szeretetében megerősített (v. ö. Pünkösd után VII. és II. vasárnap könyörgése). A mindenható és gondviselő Isten valójában sohasem engedi meg, hogy hűséges és készséges gyermekei nélkülözzék az isteni kegyelmet és erőt, s hogy Jézus Krisztustól elszakítva, szerencsétlenül elhulljanak ebben az üdvösségért folytatott harcban; sem azt, hogy tehetetlenül szemléljék saját népük lelki pusztulását.
Ti, szeretett fiaink, papok és hívek, maradjatok mindig szoros egységben azokkal, akiket a Szentlélek, mint püspököket, Isten Egyházának kormányzására rendelt; ha szavukkal nem is bátoríthatnak titeket, mert jelenleg közülük többen akadályozva vannak, őrizzétek vallásos komolysággal és hűséggel a múltban hozzátok intézett buzdításaikat.
Az apostolkodás vágyától égve, a súlyos nehézségek ellenére is, nagylelkűen teljesítsétek kötelességteket – különösen állhatatos keresztény életetek példájával – Krisztus világosságát terjesszétek, úgy mint valaha az őskeresztények csodálatraméltó tábora az üldözések idején. Az ingadozók, a bizonytalanok, a gyöngék, okulva a ti magatartástokon, felbátorodnak és nyíltan meg fogják vallani hitüket, teljesíteni fogják vallási kötelességeiket és maradéktalanul Jézus Krisztusnak adják magukat. A lelketek egészséges erőinek, mélységes keresztény szellemeteknek megnyilvánulásairól gyakran hozzánk érkező értékes tanúságok nem kis örömünkre szolgálnak. Mindezek feljogosítanak bennünket arra, hogy bízvást reméljük: a keresztény hitnek, az Egyház és az Apostoli Szentszék iránt való hűségnek nagy kincsét – mint valami szent örökséget – épségben át tudjátok majd adni a jövő nemzedéknek.
Hogy ezek az óhajok örvendetes valósággá váljanak forduljatok könyörgéstekkel isteni Üdvözítőnkhöz, Máriának, az ő szentséges Szülőanyjának s a mi szeretett Anyánknak pártfogását kérve, hiszen atyáitok is az ő pártfogását élvezték a veszély idején. Ha a Szűzanyától valóban mindig kérhetünk égi adományokat, bízvást tehetjük ezt, amikor a családban és társadalomban a lelkek üdvössége s a keresztény hit védelme forog kockán.
Mielőtt befejeznénk ezt a levelet, emlékeztetni akarunk titeket arra, hogy elődünk, III. Kallixtus, fönt említett « Cum his superioribus annis » kezdetű levelében elrendelte, hogy minden nap, minden templomban meghatározott időben húzzák meg a harangokat. E rendelkezés célja az volt, hogy a katolikus világ minden hívét figyelmeztessék: forduljanak imádságukkal a mindenható, jóságos Istenhez, hogy tartsa távol a keresztény néptől a fenyegető borzalmas szerencsétlenséget. Ma nem kisebb veszély fenyegeti a lelkeket és az Egyházat. Valahányszor tehát, amikor hallani fogjátok az imára hívó harangok zúgását, idézzétek emlékezetetekbe ezt a buzdítást és ugyanattól az isteni segítségbe vetett bizalomtól áthatva, elődeitek példájára, forduljatok könyörgő imáitokkal Istenhez.
Még azt is óhajtjuk, hogy ne csupán a mi buzgó és szívből jövő imánk előzze meg a ti könyörgésteket, hanem hogy mindenütt, a hívek minden rétegének imája egyesüljön a tiétekkel, s így – eleven kapcsolatban a ti szenvedéstekkel – egy szívvel szálljon közös imánk az ég felé.
Legyetek biztosak abban, hogy az egész keresztény család tisztelettel csodálja, amit ti hosszú idő óta csendben, megpróbáltatások és aggodalmak közt szenvedtek, és az irgalmas Isten segítségéért esedezik, hogy össze ne roskadjatok az istentelenség kemény csapásai alatt, vagy a hamisság megtévesztő cselvetései következtében, sőt ellenkezőleg, hogy a vértanúk bátorságával nyilvánosan megvalljátok hiteteket, s hogy üldözőitek is – hiszen rájuk is vonatkozik a keresztényi szeretet parancsa – bocsánatot nyerjenek attól, aki ölelésre tárt karral, szeretettel várja minden tékozló fia hazatérését.
Ebben a reménységben örömest adjuk apostoli áldásunkat mindnyájatokra külön-külön is, szeretett fiaink és tisztelendő testvéreink, s mindazokra, akik gondjaitokra vannak bízva. Legyen ez atyai jóakaratunk bizonyítéka és bőséges mennyei kegyelmek záloga.
Kelt Rómában, Szent Péter sírjánál, Szent Péter és Pál apostol ünnepén, 1956. június 29-én, pápaságunk 18. évében.
XII. PIUS PÁPA

Magyar fordítás in: Katolikus Szemle, 8 (1956) 97–100.