"Krisztus nem csak jelen van a küldetés közösségében, az Egyházban, de benne, vele
együtt is munkálkodik" - Török Csaba atya elmélkedése a vasárnapi evangéliumról
A húsvéti szent időszak végéhez közeledve felhangzanak a mennybemenetelt leíró szavak
az Evangéliumból. Ez a csodás történés igen plasztikusan jelenik meg a hívő ember
képzeletében – a szétnyíló felhők, az utolsó búcsúszavak és Jézus fölmenetele az Atyaisten
jobbjára akár egy mitikus elbeszélés is lehetne. Hány és hány vallási iratban találunk
hasonlót! Illést tüzes szekér ragadja a magasba, Mohammed kedves lován rugaszkodik
el a földről az ég felé, a jeruzsálemi templomhegy szikláján otthagyva a patkó lenyomatát.
Az emberi fölemelkedése az égbe, az istenibe szinte az összes vallási hagyományban
fellelhető motívum. De valóban csak ennyiről szólna Krisztus mennybemenetele? Valóban
csak ennyi lenne az üzenet? Ha hitünk szemével, értelmével olvassuk ezt a szakaszt,
akkor két mélyebb jelentésdimenziót is felfedezhetünk. Az első a megtestesülés hatására,
az anyagvilág megdicsőülésére irányítja a figyelmünket, a második pedig már az Egyházra,
amely a mennybemenetelkor sajátosan van jelen. Jézus oldalsebéből, a vérből és a vízből
már megszületett, de még nem lépett ki a világ elé, hisz még nem érkezett el Pünkösd,
a Szentlélek leszállása. Az első jelentésdimenzió tulajdonképpeni súlyát sajátosan
ragadja meg és fejti ki alexandriai Szent Cirill püspök. Ezt írja: „Senki
sem él már a testben, azaz testi gyengeségben, amit pedig méltán és joggal tekintünk
úgy, mint romlandóságot. Ezért mondja Szent Pál: «Ha Krisztust azelőtt emberileg ismertük
is, most már nem úgy ismerjük» (2Kor 5,16). Mintha ezt akarná mondani: «Az Ige testté
lett, és közöttünk élt» (Jn 1,14), és mindannyiunk életéért elvállalta a testi halált.
És ha mi így, testi valóságában ismertük is meg őt, ezután már nem így ismerjük. Mert
ha meg is tartotta emberi testét, azt, amely harmadik napon feltámadt, és az
Atyánál van az égben, mindazonáltal meg kell értenünk, hogy Krisztus testfölöttivé
is lett.” (Comm. in II. Cor., Cap. 5,5-6,2; PG 74,942-943) Valóban,
mennybemenetel sajátos pecsét Húsvét történésére. A feltámadt test nem átmeneti köntös
Krisztuson, a megdicsőült test nem csak múló ragyogás – a mennybemenetellel mindez
az örökkévalóság távlataiba helyeztetik. Ezáltal pedig minden test előtt megnyílik
az út a test fölöttivé válásra, az anyagvilág megkapja a lehetőséget arra, hogy önnön
anyagiságán felül emelkedjen. Krisztus mennybe ment teste a kozmosz első darabkája,
amely a Szentháromságos Isten örök ragyogásában helyet kapott – de tudjuk a hitben,
hogy az egész mindenség is erre kapott meghívást a világ végén, a második teremtésben. Azonban
ahhoz, hogy az emberek s velük a mindenség eljusson ehhez az isteni, dicsőséges célhoz,
szükséges, hogy a történelem útjait most már sajátosan és kitörölhetetlenül hassák
át a kegyelem útjai. A mennybe menő Krisztusnak a világban jelen maradó Krisztusnak
is kell lennie. Ennek lesz záloga, szentsége az Egyház, az Isten Országára irányuló
küldetés közössége. Emberek kegyelem által formált Krisztus-teste ez, amelyben a Szentlélek
által szüntelenül jelenvaló a megváltás valósága, ereje. Ezt azonban tovább kell
adni, vinni kell folyton folyvást – ahogyan a mennybe menő Krisztus parancsolta: „Menjetek
el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” – olvassuk
csak figyelmesen! Nem „minden embernek”, hanem „minden teremtménynek”. A Megváltás,
a Feltámadás húsvéti örömhíre nem csak az embereket érinti, de az egész mindenséget,
ahogyan azt már mondtuk. Mondhatni „kozmikus küldetés” ez, Isten országáért. De a
küldetést nem csak átadja nekünk Krisztus, de együtt is munkálja velünk, az evangélium
szavainak tanúsága szerint: „Az Úr együtt munkálkodott velük, és az igehirdetést
megerősítette a jelek által, amelyek kísérték őket.” (Mk 16,20) Krisztus nem
csak jelen van a küldetés közösségében, az Egyházban, de benne, vele együtt is munkálkodik
– még pontosabban: velem és veled együtt munkálkodik, hogy a világban a dolgok elnyerjék
a Szentháromság fényében életüket, értéküket, a test- és anyagvilág felemelkedhessék,
felkészülve a nagy csodára, a második teremtésre, amikor minden elnyeri a Teremtő
és Beteljesítő által neki szánt helyet. Ezt a gondolatot szemlélte Gyökössy Endre
is, akinek megrendült felkiáltásával, szavaival zárjuk elmélkedésünket: „Élek!
Végre emberi életet: a Krisztusban! Isten Fiának az életét a Krisztusban! Kozmikus
életet a kozmikus Krisztussal! Ez a haszna: Egy végtelen rend a lényed
mélyén! Olyan békesség, amit a világ nem adhat, és el se vehet. A Kozmosz nyugalma!
Visszakerültél a Rendbe: az Isten Lénye lüktetésének rendjébe, a Krisztus által. Visszakerültél,
hogy magad is a Rend embere legyél embertársaid között s egy emberibb Rend
munkása: a jövő embere, a Teremtő dicsőségére és a föld hasznára.”