Húsvét harmadik vasárnapjának evangéliuma az előző vasárnapi, János által elbeszélt történés variáns leírása - Török Csaba atya elmélkedése

A szerzői sokszínűség a figyelmes olvasóban, a Szentírást nem csak olvasó, de átelmélkedő hívőben apránként mind gazdagabban tárja fel a húsvéti örömhírt.
A mostani perikópa nagyon figyelmesen, folyamatban írja le a tanítványok húsvéti hitre való megérkezését. A kiindulási pont az emmauszi tanítványok lelkendező beszámolója, illetve – ezt is tudjuk – Simon Péter tanúságtétele, akinek szintén megjelent Húsvétvasárnap a feltámadt Krisztus. Két személyes találkozó, két misztikus látomásnak is beillő dialógus a Feltámadottal – fel nem ismerés és felismerés, meg nem értés és megértés kettősségébe foglalva.
Azonban a személyes, a rejtett húsvéti pillanat most elkezd tágulni, kinyílni. Most az egész csoport előtt jelenik meg Jézus. A reakció meglepő: bár már mindegyikük tud az üres sírról, az asszonyok élményeiről, az emmauszi tanítványok és Simon Péter tapasztalatairól, mégis megijednek. Mennyire emberi magatartás! Amíg más mesél valami csodásat, számol be valami rendkívüliről, addig vagy kétkedve, vagy döbbenten, de mégis érdeklődéssel hallgatjuk – mihelyst azonban a másik ember elbeszéléséből az én személyes valóságom lesz, mihelyst a történet, amelytől távolságot tudok venni, közvetlen tényként tör be életembe, a kétely és a hitetlenség is sokszorozott erővel történik. Nem ilyenek vagyunk mi is, amikor tisztelettel vegyes csodálattal olvassuk a szentek életének évszázadokkal ezelőtt megfogalmazott beszámolóit, de ha hasonló rendkívüli eseményekről hallunk közvetlen közelünkben, akkor máris kétkedünk, hitetlenkedünk? Ugyanezt élik most át az evangéliumi szakaszban a tanítványok is.
Jézus jó pedagógus módjára közeledik feléjük. Először a köszöntés hangján ismerteti fel személyét, akit szerettek, majd a látás útján tárja fel előttük, hogy a sebek tanúskodnak önazonosságáról. Ahogy minket ujjlenyomatunk, úgy őt a kereszt szenvedésének jelei azonosítják megkérdőjelezhetetlenül a tanítványok előtt. De ők még mindig kétkednek, hisz mindez lehetne szellem-látás, csalóka látomás. Ezért még tovább megy: elkezdi enni a sült halat. Nem csak a látszat, a felszín, az alak szintjén azonos ő a keresztrefeszítés és halál előtti Jézussal, de teljes testi mivoltában.
Miután így megbizonyosodtak az érzékelés és emberi megtapasztalás szintjén a feltámadás valóságosságáról, tényszerűségéről, most már meg kell ismerniük a feltámadás igazságát is. József Attila sorai jutnak eszembe, melyeket Thomas Mann üdvözlésére írt: „az igazat mondd, ne csak a valódit, / a fényt, amelytől világlik agyunk, / hisz egymás nélkül sötétben vagyunk”. Az, hogy megtapasztalják, Jézus az, s a feltámadott testben jön el, még csak a valódi – az igaz több ennél. „Ezeket mondtam nektek, amikor még veletek voltam. Be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak.” Ez a feltámadás igazsága, ez a „kell” szócska – Isten megváltó akarata, üdvterve, amelynek Jézus halála és feltámadása által kellett beteljesednie. Ez az a fény, amelytől nem csak agyunk, de egész emberségünk világlik, a fény, amelyet vinni kell: „[A Messiás] nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. (...) Én kiárasztom rátok Atyám ígéretét.”
Mindezt szemlélve József Attila költői szavai – „egymás nélkül sötétben vagyunk” – különös értelmet nyernek. Egyrészt a feltámadás igazsága a közösségben, a tanítványok körében ragyogott fel, nem egyes emberekben külön-külön, Isten „négyszemközti” ajándékaként. Másrészt ez az igazság lényege szerint kötődik a jézusi ígérethez, amely a Szentlélek kiárasztására vonatkozik. Ezen lélekáradás erejében lép a nyilvánosság elé az Egyház, születik meg látható alakjában mint azon személyek közössége, akik eljutottak a húsvéti hit igazságára. Harmadrészt a kiválasztottság, amelynek hála a tanítványok tanúi és megértői lehettek a feltámadás titkának, egyszersmind küldetést is jelent. A megtapasztalt és felismert igazságot hirdetniük kell „Jeruzsálemtől kezdve minden népnek”. Vagyis Húsvét titka alapvetően közösségi és szolidáris titok. Közösségi, mert a közösségben bomlik ki, abban nyer hittani megfogalmazást, s abban őrződik meg s adatik át minden kor minden emberének. Ugyanakkor szolidáris is, mert bár az ember személyesen hisz, mégis épp ez a hit kötelezi el őt a többi ember irányában. Ennek elsődleges jele, hogy az igazság, amelyet megtapasztalok, felismerek és befogadok, csak akkor lesz teljes az életemben, hogyha azt meg is osztom, tovább is adom. Ugyanakkor a hit szolidaritásában ott ég magának a krisztusi szeretetnek is a jegye, hiszen a „megtérést és a bűnbocsánatot” hirdeti az, aki a krisztusi hitet hirdeti – vagyis teljes lényével, együttérző szívvel felvállalja a bűnös, a gyarló, az elesett, a beteg emberiség, egészen konkrétan a gonosz szolgaságában élő másik ember terhét. Ugyanis a megtérés és bűnbocsánat hirdetése nem puszta szóbeli tanítást jelent, hanem kiállást a másik mellett. Életemmel, cselekedeteimmel kell az evangélium átadásának eszközévé válnom.
Hallva Húsvét harmadik vasárnapjának evangéliumát, erre figyeljünk oda: nem elég a Feltámadás valódiságát szemlélni és elfogadni, a hitben el kell jutni annak csodálatos mélységű igazságáig is, be kell lépni a misztérium szívébe. Ott pedig fel fogjuk fedezni, hogy ez a hit, ez az igazság alapvetően közösségi és szolidáris. Ez a felismerés pedig kijelöli nem csak hitünk, de egész életünk, megvallásunk és cselekedeteink, életvitelünk és életstílusunk helyes útját.