Török Csaba atya elmélkedése virágrasárnapra

Virágvasárnap nehéz helyzet elé állítja a papot, akinek prédikálnia kell, hiszen két, mind tartalmában, mind stílusában eltérő evangéliumi szakasz hangzik fel a II. Vatikáni Zsinat után megújított liturgiában. A misekönyv mindkettő kapcsán említi a rövid homília, szentbeszéd lehetőségét, ám gyakorlati okokból vagy tényleg csak pár szavas, mondatos gondolatokat jelentenek ezek, vagy csak egyszer mond – és akkor is a szokásosnál rövidebb – szentbeszédet a pap.
Talán nem is baj ez, hiszen a Virágvasárnappal megkezdődő Nagyhét, amely elvezet bennünket a Szent Három nap ünnepléséig, sajátos, évente csak egyszer ismétlődő imaformáival, liturgikus jelbeszédével s a szövegek sajátosságával hathatósabban beszél, mint a legjobban szerkesztett szentbeszéd. A liturgia oly mélységekben s oly gazdagsággal, a szavak és jelképek szintjén oly drámai elevenséggel tanítja számunkra hitünket, hogy azzal a legjobb hitszónok sem versenyezhet. Ezért szükséges, hogy a világi hívő is lelkiismeretesen készüljön fel imakönyvei segítségével ezekre a szertartásokra, ne csak hirtelen bezuhanjon a templomba, hanem már előre hangolódjon rá a szent eseményre, gondolja át azt.
Virágvasárnap klasszikus kezdőénekének első két sora így hangzik: „Megváltó királyunk elébe megyünk, méltó tisztelettel Urunkhoz legyünk!” (SzVU! 77, 1. vsz.) Az öröm, a dicsőítés éneke ez, amellyel a nép fogadja várva várt, végre megérkező királyát. Az evangéliumokból tudjuk, hogy Jézus útja, a hozsannás bevonulás a Templomba vezetett, amelyet aztán Jézus megtisztított, majd ott csodákat tett. Mi is így fogadjuk templomunk előtt vagy annak előterében az érkező királyt: tisztítani, gyógyítani érkezik hatalommal. Ahogy bevonulása végén ostorcsapásos rendrakás állt, úgy a virágvasárnapi barkás-körmenetes bevonulásnak is bűnbánati jellege kell, hogy legyen számunkra. A mi rejtett belső szentélyünkbe, szívünk világába is érkezik a Megváltó, a Király. Bennünk, a Szentléleknek szentségek által megszentelt elven templomaiban is erővel hat – ha nem talál zárt kapukra. A liturgikus körmenet tehát, amely a megnyílt templomkapun át belép a templomtérbe, s a szentélyig, az oltárig vezet, nem csak Jézus jeruzsálemi, Templomig tartó bevonulását jelképezi – de sajátos módon lelki képe ez annak is, hogy megnyíló kapuinkon át a Megváltó szívünk szentélyébe is bevonul.
Melyek ezek a megnyíló kapuk? Először is fülünk – a hallás, amelyről Pál írja, hogy hit ered belőle. Az imák, a szentírási olvasmányok s az evangélium felhangzó igéi előtt nyitunk utat hallásunk révén. Azután a szívünk is ilyen megnyíló kapu – hogy amit hallunk, azt szívünkbe is fogadjuk, ne csak hallgassuk, de meg is értsük s akaratunkkal el is köteleződjünk mellette. De nemcsak a befelé vezető kapuknak kell bennünk megnyílniuk, hanem a kifelé vezetőknek is. Szánk kapuja ha feltárul, mi is hitből fakadó lelkesedéssel, örömmel énekeljük a Hozsannát. Megérezzük Ágoston igazát – bis orat, qui bene cantat; kétszeresen imádkozik, aki jól énekel. Az érkező Királyhoz csak az ének, csak az ujjongás, csak az elven hit szavakban megfogalmazódó, imádságos-énekes kifejezései méltók. De ugyanígy meg kell nyitnunk kezeink kapuját is, kezeinkét, amelyek barkát, földre terítendő ruhát hordanak. A Királynak hódolunk így, a zengő dicséretet kiegészítve az adakozó, a tevékeny, a cselekvő dicsérettel, mely végül a Megváltót tisztelve elkötelez bennünket az embertársaink felé irányuló szeretetcselekedetekre is.
Azonban ennek a dicsőséges bevonulásnak a liturgikus színe nem az arany, a királyi fenség jele; hanem a vörös, a piros, a kiomló vér, az áldozat színe. Krisztus Királysága más, mint a többi királyság, megváltása nem az erő és a felsőbbrendű hatalom gyengéhez való lehajlásának tette, hanem az együttszenvedés, értünk szenvedés útja. Ezért is imádkozzuk a liturgikus könyörgésben: „Segíts jóságosan, hogy Krisztus kínszenvedésének tanítását megértsük!” Valóban, kell, hogy Királyként, Úrként, Fejedelemként tiszteljük Jézusunkat – de hamis lenne ez a tisztelet, ha nem értenénk meg az ő keresztjének, kínszenvedésének és halálának tanítását. Nem diadal és erő, nem ragyogás és dicsfény adja meg az üdvösséget – hanem Istennek az emberrel való teljes közösségvállalása. A Fiúisten kebléből felszakadó kiáltás – „Éloi, Éloi, lámma szábaktáni!” – nem csak drámai, megrendítő pillanata az ő szenvedéstörténetének, hanem velünk való szeretet-teli szolidaritásának, velünk való eggyé válásának csodálatos mélységű szava. Krisztus értünk, elveszettekért, maga is elveszett; értünk, átkozottakért, maga is átkozott lett; értünk, a Paradicsomból kitaszítottakért, maga is kitaszított lett. Így szerezte meg számunkra azt, amit semmilyen erőfeszítés, semmilyen küzdelem nem harcolhatott volna soha ki: a kiengesztelődést, a békét Isten és az ember, ég és a föld között, ahol ő karját kitárva a mennyei Atya eltörölhetetlen örök szövetségének jelét adta – miként azt a kiengesztelődési eukarisztikus imában imádkozzuk.
Virágvasárnap liturgikus ünneplése, a szertartások jelképrendszere, az ének hangjai érintsenek meg bennünket! Ne csak okos szavakat várjunk, amelyek értelmünket megszólítják, Pál szavával élve: fülünket csiklandozzák, hanem a liturgia egyetemes, minden részletet magába foglaló kommunikációjának váljunk eleven részeseivé! Ne tanulni akarjunk pusztán, okosodni hitünk felől, de Virágvasárnap, Nagyhét s a Szent Három nap szertartásaiban éljük át mind mélyebben önnön hitünket! Legyen számunkra az ünneplés, a szent liturgia forrás, amelyből meríthetünk, fény, amely vezet, mélység, amelyre kihajózunk – valóság, mely létezésünk szívévé válik!