Deus Caritas est - XVI. Benedek pápa első enciklikájának ismertetése - IX. rész
XVI. Benedek pápa első enciklikájának, a Deus caritas est-nek második részét
a szeretet megélésének, a tevékeny szeretetnek szenteli. A karitatív elköteleződés
eme formái – mint láttuk – az egyházban az isteni szeretet tükrözik vissza, arról
tesznek hatékony tanúbizonyságot, azon az úton járva, amelyet életével és tanításával
maga Jézus Krisztus jelölt ki. E szeretet-tevékenységek között azonban a Pápa különös
figyelmet szentel ezen szolgálat intézményesült formáinak. Nem csak az egyes hívő
gyakorolja ugyanis a tevékeny szeretetet saját életében, hanem a titokzatos Krisztus-test,
az egyház is igyekszik azt megélni a maga intézményes szintjén. Mielőtt ennek formáit,
módjait felvázolná, a Pápa egy pillantást vet mai világunk helyzetére, s arra a kérdésre,
hogy miként áll napjaikban az igazságosságért és szeretetért vívott harc. Két szempont
vált ma igen fontossá: a világot átszövő média és globalizáció valamint az egyházi
és állami szervek együttműködése a közös cél érdekében. A tömegtájékoztatási
eszközök és a globalizáció jelenségéből következik, hogy világszinten értesülünk a
nehézségekről, kihívásokról. Ugyanakkor világszintű eszközök is állnak rendelkezésünkre
ahhoz, hogy szeretettevékenységünkkel elérjük a rászorulókat. A Pápa így fogalmaz:
„... ma megszámlálhatatlan eszköz áll rendelkezésünkre, hogy szükséget szenvedő
testvéreinkhez humanitárius segítséget juttassunk el, nem utolsó sorban az
élelmiszer és ruha szétosztásának modern módszerei, valamint a befogadó- és szálláshelyek
biztosítása által. Így a felebarátról való gondoskodás átlépi a nemzeti közösségek
határait, és arra törekszik, hogy horizontját az egész világra kitágítsa” (DC
30a). Mi magyarok különösképpen is emlékezünk a kelet-ázsiai szökőár vagy az erdélyi
illetve magyarországi árvizek utáni segítségnyújtási hullámra, amely nem csak pénz,
de emberi szolgálatkészség tekintetében is messze fölülmúlta a várakozásokat. Sokszor
a legszegényebbek voltak a legkészségesebbek, hogy akár teljesen idegen, ismeretlen
bajbajutottaknak is segítsenek. Mindeközben az állami, civil és egyházi humanitárius
szervezetek között gyümölcsöző együttműködés alakult ki. Vallási, felekezeti, világnézeti
különbségek ellenére össze tudnak fogni a segítőkész emberek, hogy a szeretetnek kézzel
fogható jelét adják. Már a II. Vatikáni Zsinat is emlékeztetett, hogy az ilyen együttműködés
eszköze a párbeszédnek, az egymáshoz való közeledésnek, különösen is az ökumené, a
keresztény egységtörekvés terén. Ugyanakkor ez a dialógus túlnő az egyház konkrét,
látható határain – Teréz anya segítő között is voltak nem-katolikusok, nem-keresztények.
A szeretet s az abból fakadó tevékeny elköteleződés napjainkban egy sajátos nyelvvé
vált, amelyet minden ember megért. Hisz a Karitász nem csak vallási meggyőződésből
fakadó cselekedet, hanem az alapvető emberi szolidaritás és szeretet megtestesülése.
Ezért írja a Szentatya: „Ez a széles körben elterjedt tevékenység a fiatalok számára
az élet iskolája, mely szolidaritásra és arra a készségre nevel, hogy ne csak valamit,
hanem önmagukat nyújtsák. Ezáltal a halál antikultúrájával, mely például a kábítószerekben
mutatkozik meg, a szeretet száll szembe, mely nem önmagát keresi, hanem éppen abban
a készségben, hogy másokért elveszti önmagát (vö. Lk 17,33), az élet kultúrájának
bizonyul” (DC 30b). Itt tehát nem csak keresztény elkötelezettségről, hanem annak
előfeltételéről: az élet kultúráját igenlő egyetemes emberségről van szó.
Ezek
után XVI. Benedek enciklikájában rövid gyakorlati összefoglalást ad, hogy a mai világban,
amelynek fentebb láttuk két jellemzőjét, miként valósul meg az egyházi szeretetszolgálat.
Felvázolja a Karitász-mozgalom lelki alapjait, ugyanakkor a hitbeli lelkesedés mellett
a megfelelő szakmaiság követelményét is (DC 31a). Mindeközben kiemeli, hogy két nagy
kísértésnek ellen kell állni: egyfelől a szeretetszolgálat nem párt- és ideológia-függő,
„nem ideológiailag kicsikart világformálás eszköze és nem evilági stratégiák szolgálatába
áll” (DC 31b); valamint nem azt célozza meg, hogy a szeretetszolgálat által a
nem-katolikusokat illetve nem-keresztényeket mintegy beédesgessék vagy bekényszerítsék
az egyházba – ez a prozelitizmus sokat hangoztatott vádja (dc 31c). A Pápa szól a
karitatív tevékenység hordozóiról, alanyairól is (DC 32kk). Ugyanakkor talán a
legfontosabb az, hogy mindeközben egy pillanatra sem veszíthetjük szem elől mindazt,
amiről az enciklika első része szól: a szeretet csodálatos misztériumát. A szeretet-tevékenység
nem válhat egy folytonos külsődleges cselekvéssé, aktivizmussá. Ez a kísértés sokszor
megkörnyékezi egyházi közösségeinket: szervezünk, tervezünk, intézkedünk. Egy közösség
elevenségét, hatékonyságát sokszor azon dolgokon mérjük le, hogy mit tesz, milyen
külső formákban mutatkozik meg aktivitása. Rendezvények, gyűjtések, akciók egyháza
lenne ez. XVI. Benedek ezért kalkuttai boldog Teréz anya szavaival figyelmeztet: „Mindennapi
életünkben szükségünk van az Istennel való bensőséges kapcsolatra. És hogyan őrizhetjük
meg ezt? Az imádság által.” (DC 36) Ez természetesen nem azt jelenti, hogy
az ima kizárólagos elsőbbséget élvezne a cselekedettel szemben. Páli Szent Vince mondta
egyszer, hogy egy szükséget szenvedő kedvéért akár az imádságot is félbe kell hagyni
– mert a bajbajutott megsegítése lesz ekkor a legszebb, legszentebb imánk. Nagyon
mély értelműek ezért a Szentatya szavai, amikor így tanít: „Az imádkozó keresztény
természetesen nem képzeli, hogy megváltoztatja vagy megjavítja Isten terveit, melyeket
Ő előre elgondolt. Sokkal inkább találkozni akar Jézus Krisztus Atyjával, és kéri,
hogy lelkének vigasztalásával legyen ott őbenne és a cselekedeteiben. A bizakodó kapcsolat
a személyes Istennel és az Ő akarata iránti odaadás megakadályozza, hogy az ember
károsodjon és megőriz a fanatikus és terrorista tanításoktól. Az őszinte vallásos
magatartás megakadályozza, hogy az ember isten bírája legyen és vádolja Őt amiatt,
hogy megengedi a nyomorúságot, anélkül, hogy részvétet érezne teremtményei iránt.
Aki pedig arra vetemedik, hogy az ember érdekeire hivatkozva harcba száll Istennel
– kire fog hagyatkozni, ha az emberi cselekvés erőtlennek bizonyul?” (DC 37). Ezáltal
a Szentatya világosan megmutatja nekünk, hogy a három isteni erény – a hit, a remény
és a szeretet – miként fonódik egymásba. E hármat szétválasztva maga a szeretettevékenység
is célt téveszt. Ezzel a gondolattal érünk az enciklika konklúziójának kapujába.