2006-03-27 10:55:08

Deus Caritas est - XVI. Benedek pápa első enciklikájának ismertetése - IX. rész


XVI. Benedek pápa első enciklikájának, a Deus caritas est-nek második részét a szeretet megélésének, a tevékeny szeretetnek szenteli. A karitatív elköteleződés eme formái – mint láttuk – az egyházban az isteni szeretet tükrözik vissza, arról tesznek hatékony tanúbizonyságot, azon az úton járva, amelyet életével és tanításával maga Jézus Krisztus jelölt ki.
E szeretet-tevékenységek között azonban a Pápa különös figyelmet szentel ezen szolgálat intézményesült formáinak. Nem csak az egyes hívő gyakorolja ugyanis a tevékeny szeretetet saját életében, hanem a titokzatos Krisztus-test, az egyház is igyekszik azt megélni a maga intézményes szintjén.
Mielőtt ennek formáit, módjait felvázolná, a Pápa egy pillantást vet mai világunk helyzetére, s arra a kérdésre, hogy miként áll napjaikban az igazságosságért és szeretetért vívott harc. Két szempont vált ma igen fontossá: a világot átszövő média és globalizáció valamint az egyházi és állami szervek együttműködése a közös cél érdekében.
    A tömegtájékoztatási eszközök és a globalizáció jelenségéből következik, hogy világszinten értesülünk a nehézségekről, kihívásokról. Ugyanakkor világszintű eszközök is állnak rendelkezésünkre ahhoz, hogy szeretettevékenységünkkel elérjük a rászorulókat. A Pápa így fogalmaz: „... ma megszámlálhatatlan eszköz áll rendelkezésünkre, hogy szükséget szenvedő testvéreinkhez humanitárius segítséget juttassunk el, nem utolsó sorban az élelmiszer és ruha szétosztásának modern módszerei, valamint a befogadó- és szálláshelyek biztosítása által. Így a felebarátról való gondoskodás átlépi a nemzeti közösségek határait, és arra törekszik, hogy horizontját az egész világra kitágítsa” (DC 30a). Mi magyarok különösképpen is emlékezünk a kelet-ázsiai szökőár vagy az erdélyi illetve magyarországi árvizek utáni segítségnyújtási hullámra, amely nem csak pénz, de emberi szolgálatkészség tekintetében is messze fölülmúlta a várakozásokat. Sokszor a legszegényebbek voltak a legkészségesebbek, hogy akár teljesen idegen, ismeretlen bajbajutottaknak is segítsenek.
    Mindeközben az állami, civil és egyházi humanitárius szervezetek között gyümölcsöző együttműködés alakult ki. Vallási, felekezeti, világnézeti különbségek ellenére össze tudnak fogni a segítőkész emberek, hogy a szeretetnek kézzel fogható jelét adják. Már a II. Vatikáni Zsinat is emlékeztetett, hogy az ilyen együttműködés eszköze a párbeszédnek, az egymáshoz való közeledésnek, különösen is az ökumené, a keresztény egységtörekvés terén. Ugyanakkor ez a dialógus túlnő az egyház konkrét, látható határain – Teréz anya segítő között is voltak nem-katolikusok, nem-keresztények. A szeretet s az abból fakadó tevékeny elköteleződés napjainkban egy sajátos nyelvvé vált, amelyet minden ember megért. Hisz a Karitász nem csak vallási meggyőződésből fakadó cselekedet, hanem az alapvető emberi szolidaritás és szeretet megtestesülése. Ezért írja a Szentatya: „Ez a széles körben elterjedt tevékenység a fiatalok számára az élet iskolája, mely szolidaritásra és arra a készségre nevel, hogy ne csak valamit, hanem önmagukat nyújtsák. Ezáltal a halál antikultúrájával, mely például a kábítószerekben mutatkozik meg, a szeretet száll szembe, mely nem önmagát keresi, hanem éppen abban a készségben, hogy másokért elveszti önmagát (vö. Lk 17,33), az élet kultúrájának bizonyul” (DC 30b). Itt tehát nem csak keresztény elkötelezettségről, hanem annak előfeltételéről: az élet kultúráját igenlő egyetemes emberségről van szó.

Ezek után XVI. Benedek enciklikájában rövid gyakorlati összefoglalást ad, hogy a mai világban, amelynek fentebb láttuk két jellemzőjét, miként valósul meg az egyházi szeretetszolgálat. Felvázolja a Karitász-mozgalom lelki alapjait, ugyanakkor a hitbeli lelkesedés mellett a megfelelő szakmaiság követelményét is (DC 31a). Mindeközben kiemeli, hogy két nagy kísértésnek ellen kell állni: egyfelől a szeretetszolgálat nem párt- és ideológia-függő, „nem ideológiailag kicsikart világformálás eszköze és nem evilági stratégiák szolgálatába áll” (DC 31b); valamint nem azt célozza meg, hogy a szeretetszolgálat által a nem-katolikusokat illetve nem-keresztényeket mintegy beédesgessék vagy bekényszerítsék az egyházba – ez a prozelitizmus sokat hangoztatott vádja (dc 31c). A Pápa szól a karitatív tevékenység hordozóiról, alanyairól is (DC 32kk).
Ugyanakkor talán a legfontosabb az, hogy mindeközben egy pillanatra sem veszíthetjük szem elől mindazt, amiről az enciklika első része szól: a szeretet csodálatos misztériumát. A szeretet-tevékenység nem válhat egy folytonos külsődleges cselekvéssé, aktivizmussá. Ez a kísértés sokszor megkörnyékezi egyházi közösségeinket: szervezünk, tervezünk, intézkedünk. Egy közösség elevenségét, hatékonyságát sokszor azon dolgokon mérjük le, hogy mit tesz, milyen külső formákban mutatkozik meg aktivitása. Rendezvények, gyűjtések, akciók egyháza lenne ez. XVI. Benedek ezért kalkuttai boldog Teréz anya szavaival figyelmeztet: „Mindennapi életünkben szükségünk van az Istennel való bensőséges kapcsolatra. És hogyan őrizhetjük meg ezt? Az imádság által.” (DC 36)
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az ima kizárólagos elsőbbséget élvezne a cselekedettel szemben. Páli Szent Vince mondta egyszer, hogy egy szükséget szenvedő kedvéért akár az imádságot is félbe kell hagyni – mert a bajbajutott megsegítése lesz ekkor a legszebb, legszentebb imánk. Nagyon mély értelműek ezért a Szentatya szavai, amikor így tanít:
Az imádkozó keresztény természetesen nem képzeli, hogy megváltoztatja vagy megjavítja Isten terveit, melyeket Ő előre elgondolt. Sokkal inkább találkozni akar Jézus Krisztus Atyjával, és kéri, hogy lelkének vigasztalásával legyen ott őbenne és a cselekedeteiben. A bizakodó kapcsolat a személyes Istennel és az Ő akarata iránti odaadás megakadályozza, hogy az ember károsodjon és megőriz a fanatikus és terrorista tanításoktól. Az őszinte vallásos magatartás megakadályozza, hogy az ember isten bírája legyen és vádolja Őt amiatt, hogy megengedi a nyomorúságot, anélkül, hogy részvétet érezne teremtményei iránt. Aki pedig arra vetemedik, hogy az ember érdekeire hivatkozva harcba száll Istennel – kire fog hagyatkozni, ha az emberi cselekvés erőtlennek bizonyul?” (DC 37).
Ezáltal a Szentatya világosan megmutatja nekünk, hogy a három isteni erény – a hit, a remény és a szeretet – miként fonódik egymásba. E hármat szétválasztva maga a szeretettevékenység is célt téveszt. Ezzel a gondolattal érünk az enciklika konklúziójának kapujába.







All the contents on this site are copyrighted ©.