"A böjt tehát a keresztény ember számára nem puszta bűnbánat, töredelem s a test összetörése – de öröm, ünnep és lelki felemelkedés is."

Szerencsés egybeesés, hogy az idei évben az évközi nyolcadik vasárnap egyben az utolsó vasárnap Hamvazószerda, a Nagyböjt kezdete előtt. Ugyanis a vasárnapi evangéliumi szakasz épp a böjt kérdése körüli vitából indul ki. Míg János tanítványai s a hithű farizeus zsidók gyakran éltek a böjt gyakorlatával, addig ezt nem lehet elmondani Jézus első követőiről, az apostolokról. Bár Jézus többször utal a böjt fontos szerepére a lelkiéletben, a gonosz lélek elleni küzdelemben, mégsincs nyoma annak az evangéliumokban, hogy tanítványai vagy követői számára életében – a szokásos zsidó böjti hagyományokon túl – böjti szabályokat írt volna elő a Messiás. Jóllehet ő maga is negyven napos böjttel kezdte meg nyilvános működését, mégsem találunk arra vonatkozó utalásokat, hogy három esztendős nyilvános működése során közösen, rituálisan böjtölt volna övéivel, az általánosan elfogadott böjtökön felül.
Az evangéliumi perikópának tehát ez az alapfeszültsége világosan érthető, ugyanakkor az már nehezebben látható be, hogy ez a böjti kérdés mennyiben nyer választ Jézus hasonlatával a régi ruháról és új foltról, illetve a régi tömlőről és az új borról. Mi köze e kettőnek egymáshoz? Az új bor nem ismeri a régi tömlőt – vagyis az Újszövetség, a kereszténység szétveti az Ószövetséget s annak szokásait, a böjttel egyetemben?
Korántsem erről van szó. Ha megfigyeljük, az evangélium elején kettős kérdésfölvetés van: nem csak a farizeusokkal ellentétes Jézus viselkedése, hanem Jánossal és tanítványaival is – azaz nem csak az Ószövetséggel, hanem az Újszövetségbe való prófétai átmenettel is. Jézus önnön földi életét, jelenlétét és működését hasonlítja a lakodalomhoz – a farizeusok a kiinduló állapot, János az út, a tanítványi lét pedig a célbaérkezés, letelepedés az asztalhoz. Az első kettő – a még be nem teljesedett régi – böjtöl, a harmadik – vagyis az új – nem, mert vele van a vőlegény.
Mindez sajátos valóságot fejez ki: az ember (ahogyan azt Szent Pál apostol is hangsúlyozza) Jézusban új teremtmény. Márpedig az új teremtményt nem lehet a régi szokások, régi hagyományok köntöseibe visszaöltöztetni. A keresztelés, az alámerülés, a lemeztelenedés és újjászületés pillanata után nem lehet ugyanazt a ruhát visszavenni, mint előtte. Ennek volt jele, hogy az ősegyházban a megkereszteltek Húsvét vigíliájától (vagyis keresztelésüktől) nyolc napon át, Fehérvasárnapig nem saját ruháikban, hanem fehér köntösben jártak. Jézusban új teremtmény vagyunk, amelyhez nem méltó a régi ruha, a régi tömlő.
Csakhogy tudjuk nagyon jól, Jézus jelenléte a világban kettős természetű – ahogyan azt az olasz nyelv kedvelt kifejezésével élve kimondja: già e non ancora, már igen és még nem. Jézus már itt van, hisz a földön élt, s az Egyházban, az ő misztikus testében s az Oltáriszentségben csodálatos módon, rejtve, de valóságosan jelen van. Ugyanakkor még nincs itt, hiszen másodszor is el kell jönnie hatalommal, el kell jönnie az ég felhőin, hogy beteljesítse uralmát, a megváltás erejét a világmindenségen.
Épp ezért az új és a régi a hívő életében, az egyház jelenében sajátosan együtt létezik. Egyfelől teljesen új teremtmény leszünk benne – vagyis az Ószövetség beteljesedik az Újszövetségben, s ez azt is jelenti, hogy számos szokás, így a böjti szigorú előírások is átértelmeződnek vagy megszűnnek. Jézus jelen van, de el is van vitetve tőlünk, vagyis misztikusan, a szentségek által az Egyházban Isten kegyelme jelenvalóvá és hatékonnyá teszi a Megváltást, ugyanakkor az mégsincs beteljesülve a világon, sőt még személyes életünkben sem. Amikor a liturgián veszünk részt, amikor a szentségekhez járulunk, titokzatosan bent élünk már a mennyországban – de mégis, egész életünkben folyton úton vagyunk még, hisz a célt, Isten országát, bár elővételezzük, de nem értük el.
Újak vagyunk Krisztusban, ezért vetődik szét a régi tömlő, ezért szakad el a régi ruha – de ugyanakkor úton is vagyunk, mert a vőlegényt, aki Istenemberként velünk volt, elvitték tőlünk, s ezért az útonlévő várakozásával, vágyakozásával böjtölünk, várjuk a találkozást. Életünkben a szentségek által letelepszünk a lakodalmas asztalhoz, ahogy azt a misében is imádkozzuk: „Boldogok, akiket meghív asztalához Jézus, az Isten Báránya” – ugyanakkor tudjuk, hogy ez még csak előíz, a végső megérkezésig küzdünk.
Csak ezt a kettősséget megértve fogjuk fel az evangéliumi perikópa igazi mélységét, a keresztény „már igen és még nem”-jét, azt a kettősséget, hogy szét is szakad a régi tömlő, mégis böjtölünk s az aszkézis útját járjuk. A mi böjtünk azonban már – épp e kettősség miatt – gyökeresen más, mint az ószövetségi böjt. Míg Krisztus előtt a böjt a Messiás-várás, az előkészület, a lelki útépítés célját szolgálta az Érkező előtt, addig a mi böjtünk magasabbra tör. A Megváltó már megérkezett, s az út végén ránk váró lakomát szüntelenül elővételezzük minden szentáldozásban – ezért a böjt számunkra már nem aszketikus úttörés az ismeretlenbe, hanem folytonos megtisztulás és visszatérés a már megismerthez, míg egyre jobban hasonulunk a titokhoz, melynek előlege, foglalója már itt van, de beteljesedéséig még a harcos életutat járjuk.
A böjt tehát a keresztény ember számára nem puszta bűnbánat, töredelem s a test összetörése – de öröm, ünnep és lelki felemelkedés is. Nem véletlenül mondja Jézus, hogy amikor böjtölünk, illatos olajjal kenjük meg szakállunkat, ne bánat és szomorúság látszódjék rajtunk. Ez a gondolat kísérjen bennünket a farsangi időszak utolsó vasárnapjának evangéliumát hallgatva Hamvazószerda, a Nagyböjt felé!