XVI. Benedek pápa első enciklikáját, a Deus est caritas-t bemutató sorozatunk negyedik része. Most azokra a pontokra fordítjuk figyelmünket, amelyekben a Pápa Jézusról mint Isten megtestesült szeretetéről szól.

Az enciklika tizenkettedik pontja igyekszik összekötni az eddig elhangzott gondolatokat a most következőkkel. Ha emlékszünk, a Pápa eddig leginkább ószövetségi idézetekkel igyekezeteken keersztül mutatta be a Szentírás szeretetről alkotott képének sajátosságait. A Szentatya hangsúlyozza, hogy a két Testamentum, Ó és Új között nincsen törés, sőt egyfajta folytonosság áll fenn. Az enciklika szavai igen érdekes megvilágításba helyezik a két Szövetség viszonyát:
„Az Újszövetség valódi újdonsága nem új ideákban áll, hanem magában Jézus alakjában, aki testet és vért ad a fogalmaknak – hallatlan realizmus.” (DC 12)
Mindez igen kézzelfogható leírása annak a nagy áttörésnek, amelyet a hitünkről való gondolkodásban a II. Vatikáni Zsinat hozott. Míg korábban Jézusra úgy tekintettek, mint a szóban, tanítással, törvénnyel adott Kinyilatkoztatás hordozójára, a hozzánk követségbe jövő Istenre, addig az új szemlélet Jézusban egyszerre látta meg a kinyilatkoztató személyt s a kinyilatkoztatott igazságot. Jézus nem csak üzenetet hoz, hanem teljes lényével üzenet. Mindennek egyik alapja épp Szent János apostol első levele, amellyel XVI. Benedek pápa is megkezdte enciklikáját. A Kinyilatkoztatásról szóló Dei Verbum dokumentum az elején ezt a levelet idézi:
„... hirdetjük nektek az örök életet, mely az Atyánál volt és megjelent nekünk –, amit láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek, hogy ti is közösségben legyetek velünk. Mi ugyanis közösségben vagyunk az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal.” (1Ján 1,2-3; idézi: DV 1)
Nem más a Kinyilatkoztatás célja, mint közösség, amely által az életben részesülünk. Márpedig ennek nem csak elhozója, meghirdetője, de személyében teljessége is Jézus Krisztus, aki egyszerre volt Isten és ember. Ezért fogalmaz a következőképpen a Dei Verbum dokumentumban a II. Vatikáni Zsinat: „Jézus Krisztus, a megtestesült Ige, az «emberekhez küldött ember» tehát «Isten igéit mondja» (Jn 3,34), és véghez viszi az üdvözítő művet, melyet az Atya bízott rá, hogy megtegye (vö. Jn 5,36; 17,4). Ezért Ő – akit, ha valaki lát, az Atyát is látja (vö. Jn 14,9) – egész jelenlétével és minden megnyilvánulásával, szavaival és tetteivel, jeleivel és csodáival, főként pedig halálával és a halálból való dicsőséges föltámadásával, végül az igazság Lelkének elküldésével beteljesítvén tökéletessé teszi a kinyilatkoztatást, és isteni tanúsággal erősíti meg azt, hogy velünk az Isten, hogy kiszabadítson minket a halál és a bűn sötétségéből s föltámasszon az örök életre.” (DV 4)
Jézus egyszerre kinyilatkoztató és kinyilatkoztatott titok, misztérium. Isten epifániája, megjelenése ő a történelemben, testben és vérben. Épp ezért nem csak szavai, de minden egyes gesztusa, cselekedete, tette is kinyilatkoztatja az Istent – azt az Istent, aki (megint csak Szent János apostol első levelének szavaival élve) szeretet. „Az Istenről és az ember üdvösségéről így kinyilatkoztatott mélységes igazság Krisztusban ragyog föl, aki az egész kinyilatkoztatás közvetítője és teljessége.” (DV 2)
A katolikus teológia rendkívüli hangsúlyt fektet tehát arra, hogy Isten nem csak szavak, de szavak és tettek által nyilatkoztatja ki magát mint a teljes, megváltó és életadó szeretetet. Ez a kettősség egyértelműen mutatja, hogy a katolikus hit miért nem fogadja el a protestáns sola Scriptura, a csak a Szentírás (által) elvét: hisz Jézus gesztusai, a benne megtestesült szeretet emberi viselkedése, mondhatni stílusa nem csak a betűk, a Szentírás szavai által nyer közvetítést. Ugyanilyen fontos az, hogy a megtestesült Szeretet viselkedése, életmódja az apostolokon keresztül, az ő életükben és gyakorlatukban (vagyis a Szenthagyományban) él tovább az Egyházban.
XVI. Benedek pápa tehát az Istenről, a Szeretetről szóló első enciklikájában a II. Vatikáni Zsinat teológiai megújulását, az ún. krisztocentrizmust, vagyis Krisztus-központúságot viszi tovább és mélyíti el, sajátos elevenséggel és erővel töltve meg ezt az elvont fogalmat azáltal, hogy a názáreti Jézusban a megtestesülve cselekvő és megszólaló isteni Szeretetet mutatja fel és fejti ki (ld. DC 12).
Ez a krisztus-központú szemlélet azonban kiegészül egy sajátos elemmel, amely már II. János Pál pápa pontifikátusának öröksége – az eucharisztikus látásmóddal (ld. DC 13-14). Ez azért roppant fontos dimenzió, mert enélkül a Krisztus-központúság válhatna egyfajta állóképpé, szellemi szemlélődéssé, a titok előtti passzív és távolságtartó, külsődleges csodálattá. Krisztusra tekintve láthatnánk Isten megtestesült Szeretetét, de az nem érintene meg bennünket egzisztenciálisan. Ezért XVI. Benedek különösen is hangsúlyozza az eucharisztikus látásmód sajátos hozadékát Isten megtestesült Szeretetének megértésében-megélésében:
„Mi nem csak statikus módon megkapjuk a megtestesült Logoszt, Igét, hanem az bevon minket ajándékozásának dinamikájába. Az Isten és Izrael közötti házasság képe egy korábban el sem képzelhető módon válik valósággá: az, ami az Isten előtt állás volt, most – a Jézus ajándékozásában való részesedés által – az ő testében és vérében való részesedéssé, eggyé válássá lesz.” (DC 13)
Ebben a pillanatban felsejlik már a megtestesült szeretet eucharisztikus látásmódjának sajátos misztikája (ahogyan azt a Pápa is nevezi), amely nem csak személyes (Isten és én), hanem alapvetően közösségi jelleggel is bír (Isten és mi, én és mi). Az eucharisztikus szemlélet magától értetődően, bensőleg kapcsolódik az egyházi szemlélethez – Eucharisztia nélkül nem állhat fönn teljes értelemben vett egyház. Vagyis a megtestesült szeretetben való személyes eucharisztikus létezés közösségbe kapcsol más emberekkel, mert csak a közösségben részesedhetem Krisztusban, s Krisztusban részesedve közösséggé válunk – sajátos körkörösség ez, amelynek valós és erőteljes hatása van:
Az Oltáriszentségben „Isten agapéja testileg jön hozzánk, hogy folytassa működését bennünk és rajtunk keresztül.” Ebből kifolyólag a krisztusi tevékeny, életadó, önfeláldozó felebaráti szeretetben „hit, kultusz és ethosz [erkölcs] kölcsönösen átjárják egymást mint egyetlen valóság, amely az Isten agapéjával való találkozásban ölt alakot. Kultusz és etika immár szokássá vált szembeállítása ezzel egyszerűen megbukik.” (DC 14)
Ez a szemlélet ad kulcsot a szeretetről szóló jézusi példabeszédek megértéséhez (ld. DC 15), amelyek világossá teszik az Isten- és emberszeretet egységét: „a legkisebben magával Jézussal találkozunk, Jézusban pedig Istennel” (DC 15).

Török Csaba atya ismertetése.