XVI. Benedek pápa Deus caritas est k. enciklikája - Második rész: Agapé és erosz
(DC 2-8)
XVI. Benedek pápa első enciklikáját, a Deus est caritas-t bemutató sorozatunk múlt
heti első részében a témaválasztásról, a kérdés sajátos aktualitásáról szólzunk. Most
pedig megkezdjük a dokumentum ismertetését, követve annak felépítését. Így négy alkalom
során az első, a szeretet természetéről szóló részt ismertetjük, négy következő alkalommal
pedig a második részt, amely a szeretet egyházban való megvalósulását, gyakorlását
írja le. A tizedik, utolsó rész alkalmával a dokumentum konklúziója kapcsán mi is
igyekszünk majd összegezni az enciklika legfontosabb pontjait, kiemelve azok jelentőségét
a mai keresztény ember s napjaink világa számára. A pápa – teológia tanári múltjához
hűen – nyelvi tisztázással, fogalomelemzéssel kezdi enciklikáját. Erre azért is szükség
van, mert a modern európai nyelveknek a szeretetet leíró szavai nem tökéletesen felelnek
meg egymásnak. A magyar nyelv elkülöníti a szeretetet és a szerelmet, ugyanakkor a
szeretet fogalmi körébe olyan jelentések, olyan tartalmak is tartoznak, amelyeket
a Szentírás és a görög-latin nyelvű egyházi hagyomány eltérő szavakkal jelöl. Ugyanakkor
anyanyelveink szavai maguk is változtak az idők folyamán, napjainkban pedig sajátos
jelentésekkel telítődtek. „Első helyen emlékeztetünk a «szeretet» szó tág fogalmi
körére: beszélünk hazaszeretetről, hivatásszeretetről, baráti szeretetről, munkaszeretetről,
szülők s gyermekek, testvérek, rokonok közti szeretetről, felebaráti szeretetről és
istenszeretetről.” (DC 2) A Szentatya ezek után ezt az alapvető filozófiai
kérdést teszi fel: a sok eltérő, lényegileg különböző esetben ugyanolyan értelemben
beszélünk a szeretetről, vagy ugyanazt a szót egymástól teljesen különböző értelmekben
használjuk. Egyszerűbben fogalmazva: egyetlen szeretet van, vagy nagyon sok eltérő
valóság, amelyet ugyanazzal a szóval jelölünk? Hogy a kérdésre választ találjon,
a Pápa megvizsgálja az ókori szóhasználatot és a kereszténység állásfoglalását azzal
kapcsolatban. Három görög szó jelöli a szeretetet: az első az erosz, a második az
agapé s a harmadik a filia, a baráti szeretet. Az első kettő között áll fenn erős
kontraszt, hisz a harmadik, a barátság elkülönül tőlük. Az erosz volt a görög nyelv
sajátos szava a szeretet leírására. „A görögök – kétségkívül analógiában a többi
kultúrával – az eroszban a mámort, az értelemnek egyfajta «isteni őrület» általi
túlszárnyalását látták, amely elszakítja az embert léte végességétől, és ez az isteni
hatalomba való belevegyülés megtapasztaltatja vele a legnagyobb boldogságot. (...)
Az eroszt tehát isteni erőként, az Istenivel való közösségként ünnepelték.”
(DC 4) Bár már itt megmutatkozik a szeretet egyik központi vonása, a személyesség,
a viszonyban állás, végső soron az istenivel való kapcsolat, amely az örökkévalóság
s teljesség ígérete. Ugyanakkor az is megmutatkozik, hogy ebben egyfajta ösztönösség
él, amely felülemelkedik az emberi racionalistáson. A Szentírás – és következésképpen
a keresztény egyházatyák – épp ezért az agapét részesítették előnyben, hisz ez a mámor,
ez a megrészegült esztelenség lényegileg ellenkezik a keresztény szemlélettel. A keresztény
hit az értelemet nem kiiktatja, hanem beteljesíti, az embert nem kiszolgáltatja ösztöneinek,
hanem azok fölé emeli. Hogy ez mennyire így van, arról az értelem kapcsolatában legutóbb
II. János Pál pápa Fides et ratio enciklikája adott tanúbizonyságot, az ösztönök
és hajlamok tekintetében pedig a keresztény aszkézis ad évezredes és megbízható útmutatást. Így
tehát F. Nietzsche kritikája, amelyet XVI. Benedek is idéz, miszerint a kereszténység
megmérgezte az ősi egészséges eroszt, alapjában hamis. Nem méregről, hanem tisztulásról
és felemelkedésről, az emberi méltóság megvédéséről van szó. A szeretet nem jelenthet
őrületet, ösztönt és parttalan mámort – hisz ezek lényegüknél fogva iktatják ki a
szabad akaratra és értelemre épülő keresztény erkölcsöt, nem kiteljesítve, hanem megrontva
az emberi személy méltóságát. Mi is ennek a veszélynek az alapja? Nem más, mint
az ember önmagában hordott kettősége: hisz mindannyian testből és lélekből állunk.
Napjaink nagy kísértése az, hogy mindenben a testiség oldalára toljuk el a hangsúlyt,
így az eroszból is egy pusztán szexuális ál-szeretet, a test mámora lesz. Ugyanakkor
az a vád sem igaz, hogy ezzel szemben a kereszténység teljességgel a lélek, a szellem
pártját fogva teljesen kizárja a testiséget a szeretetből. Ez azonban nem igaz: hisz
az emberi személy, nem pedig a puszta test vagy lélek kap meghívást a szeretetre. „Épp
ellenkezőleg, a keresztény hit az embert mindig mint egységben lévő kettősséget szemlélte,
amelyben szellem és anyag kölcsönösen átjárják egymást, s épp ezáltal mindkettő új
nemességet tapasztal meg. Igen, az erosz «extázisba» akar felemelni bennünket az Isteni
felé, önmagunkon túlra akar vezetni, de épp ezért szüksége van egy emelkedő mozgásra,
lemondásokra, megtisztulásra és gyógyulásra.” (DC 5) De miképpen is
valósul meg ez a felemelkedés? A Szentatya az Énekek énekét hozza például (DC 6),
ahol két szó áll a szeretet jelölésére. Az első a «dodim», amely a még kereső, a még
bizonytalan, a még nem meghatározott szeretetet jelöli, míg a másik, az «ahabà» a
már beteljesülő, határozott, döntést hozott szeretetet jelöli. Míg az elsőben az ego,
a kereső személye áll a középpontban, addig a második esetben már a szeretett személy,
a másik, akivel mind teljesebb közösségre akarunk lépni, akit mind mélyebben meg akarunk
ismerni. A szeretetnek ez a meghatározottsága – „csak ez az egy személy” (DC 7) –
jelenti a tisztulást s a gyógyulást. A Szentatya ezt a jézusi úthoz, a földbe vetett
mag útjához hasonlítja, amely önmagának meghalva másokért él, amely elhalva sok termést
hoz. Így érkezünk el a kettősség együttes szemléletéhez, a világi erosz s a hitre
alapozott agapé megértéséhez. Míg az első birtokolni akar, addig a második kilép magából,
a másiknak akar jót. De ha az erosz megtisztul, felemelkedik, Isten keresésére vezethet
el, míg a bennünk tökéletesedő agapé arra fog ösztönözni, hogy a kapott ajándékokat
megosszuk másokkal (ld. DC 7). Így választ kapunk kezdő kérdésünkre: „valójában
a «szeretet» egyetlen valóság, még ha eltérő dimenziókkal is.” (DC 8) Ha
a két dimenzió, erosz és agapé elszakadnak egymástól, maga a szeretet kap sebet, lesz
önmaga karikatúrája. Így tehát a bibliai hit – amelyről legközelebb szólunk – nem
két párhuzamos világban, egymástól függetlenül, hanem egységben látja az eredeti emberi
szeretetet s a hitbeli szeretetet.