XVI. Benedek pápa beszéde a Cor Unum Pápai Tanács értekezletének résztvevőihez
 

XVI. Benedek pápa hétfőn délelőtt kihallgatáson fogadta Ignace Moussa Daoud bíborost, a Keleti Egyházak Kongregációjának prefektusát, ad limina látogatásra érkezett két kongói főpásztort, majd déli tizenkét órától a Cor Unum Pápai Tanács által szervezett találkozó 250 résztvevőjével találkozott az Apostoli Palota Kelemen termében.
A Cor Unum Pápai Tanács ezt a találkozót, amely a szeretet, karitász témájával foglalkozik, XVI. Benedek pápa első enciklikájának megjelenése alkalmából szervezte. Mint ismeretes a Pápa „Deus est caritas” – Isten szeretet k. enciklikáját szerdán, január 25-én teszik közzé.
A Szentatya a konferencia résztvevőihez intézett beszédében a szeretet fogalmáról elmélkedett, Dante Isteni Színjátékának magasztos gondolataiból kiindulva. Dante kozmikus utazása az Isteni Színjáték utolsó, 33. énekében Isten színe előtt ér véget, akit ő „az örök-fény kútfejének” nevez. Ez a fény ugyanakkor „a szeretet, amely mozgat napot és minden csillagot.” A fény és a szeretet egyetlen dolgot alkotnak, a világegyetemet mozgató alkotó hatalom kezdetét jelentik. A költőnek ezekben a szavaiban felcsillan Arisztotelész gondolata, aki az éroszban látta a világot mozgató erőt, ám Dante tekintete valami olyat is felfedez, ami teljesen új és elképzelhetetlen a görög filozófus számára. Az Örök Fény három körben jelenik meg: „Ó Örök fény, magadban ülve boldog. Magadat érted csak, s magadtól értve magadat értőn szereted s mosolygod.” A Szentháromságot megjelenítő három kör középső körében Dante emberi arcot vél felfedezni – Jézus Krisztus arcát. Ez az Isten tehát emberi arccal és tegyük hozzá emberi szívvel rendelkezik. A Dante által leírt látomás újdonságot tartalmaz, amely meghalad minden emberi keresést: az újdonság az, amit csak Isten maga nyilatkoztathatott ki, olyan szeretet újdonsága, amely arra ösztönözte Istent, hogy emberi arcot öltsön, sőt hússá és vérré, teljes emberré váljon. Az isteni érosz nemcsak kezdeti kozmikus erő, hanem embert teremtő és hozzá lehajló szeretet, ahogy az irgalmas szamaritánus is odahajolt a Jeruzsálemből Jerikóba vezető út mentén fekvő kirabolt és sebesült ember felé.
A szeretet szó ma már annyira elkoptatott, elhasznált és annyiszor visszaélnek vele, hogy szinte félünk kiejteni ajkunkon. Pedig alapvető szó, alapvető realitást fejez ki. Éppen ezért nem tehetjük félre, hanem újra használnunk kell ezt a szót, meg kell tisztítani és vissza kell adni eredeti ragyogását, hogy megvilágítsa és helyes útra terelje életünket. XVI. Benedek pápa beszédét ezekkel a szavakkal folytatta: „Ennek tudata késztetett arra, hogy a szeretetet válasszam első enciklikám témájául. Meg akartam kísérelni, hogy korunk és életünk számára kifejezzek valamit abból, amit Dante oly újszerűen foglal össze. A költő jól elmagyarázza azt a spirituális valóságot, amely a keresztény kinyilatkoztatás lényege: arról van szó, hogy a hit váljon olyan látomás-megértéssé, amely átalakít bennünket. Az volt a vágyam, hogy az enciklikában nagyobb hangsúlyt adjak az emberi arcot és emberi szívet öltött Istenbe vetett hit központiságának. A hit ugyanis nem egyszerűen elmélet, amelyet elfogadunk, vagy félre teszünk. A hit nagyon is konkrét dolog: olyan kritérium, amely meghatározza életstílusunkat. A mai korban, amelyben az ellenségeskedés és a mohóság szuper hatalommá vált, amelyben tanúi vagyunk a vallással való visszaélésnek, amely egészen addig elmegy, hogy felmagasztalja a gyűlöletet, a semleges racionalizmus nem tud bennünket megvédeni. Szükségünk van az élő Istenre, aki a halálig szeretett bennünket.”
A Szentatya beszéde további részében emlékeztetet arra, hogy szerdán megjelenő enciklikájában az Isten, Krisztus és Szeretet témát a keresztény hit fűzi egybe. A Pápa meg akarta mutatni a hit emberi mivoltát, amelynek az érosz is részét alkotja – vagyis az, hogy az Isten által testtel teremtett ember „igenje” a férfi és nő felbonthatatlan házasságában a teremtésbe gyökerezve ölt formát. Ekkor történik, hogy az érosz agapévá alakult át, vagyis, hogy a másik iránti szeretet nem önmagát keresi, hanem a másik iránti figyelemmé válik, készségessé az áldozathozatalra és nyitott az új emberi élet ajándékára. Krisztus nyomán a másik iránti szeretet, a keresztény agapé nem valami idegen dolog, az érosz mellett, vagy egyenesen ellene. Sőt Krisztusnak az emberért hozott áldozatában új dimenzióra talál, amely a szegények és szenvedők iránti szeretetszolgálatban a történelem során egyre inkább kifejlődött.
A Szentatya beszédében még említést tett arról is, hogy enciklikája két látszólag egymással kevéssé összefüggő részből áll. Az első elméleti rész, amely a szeretet lényegéről, a második pedig az egyház szeretetszolgálatról és karitatív szervezetekről szól. „Engem azonban – mondta a Pápa – éppen a két téma egysége érdekelt.” A testvérek szolgálata azt jelenti, hogy Istent közvetítjük. Isten és Krisztus a karitatív szervezetekben nem lehetnek idegen szavak, mert valójában az egyházi szeretetszolgálat eredeti forrását jelölik és a „caritas” ereje a tagok és a munkatársak hitének erejétől függ. A szenvedő ember látványa szíven üt bennünket. De a karitatív elkötelezettségnek akkor van igazán értelme, ha nem egyszerű filantrópia. Maga Isten ugyanis az, aki a nyomor enyhítésére sürget minket. Végső elemzésben tehát Őt magát visszük el a szenvedés világába. Minél tudatosabban és világosabban ajándékként visszük Őt, szeretetünk annál hatékonyabban változtatja meg a világot és ébreszti fel a halálon túlmutató reményt.