"Az igazi mély hit – mint János evangélistáé – nem akar hatalmasan, fényesen isteni megnyilatkozásokat." - Török Csaba atya elmélkedése a vasárnapi evangéliumról

Az évközi második vasárnap evangéliuma Jézus nyilvános működésének legelső pillanatait rögzíti. A szakasz valójában három találkozás elbeszélése: Jézus közeledik keresztelő Jánoshoz és két tanítványához, a két tanítvány, János és András, elmegy Jézushoz, végezetül pedig András Jézushoz vezeti fivérét, Simont, János fiát. Roppant emberi, egyszerű pillanatok ezek, nem hordoznak nagy teológiai tanítást – és mégis ebben az egyszerűségben rejlik alapvető üzenetük számunkra.
A János evangéliumából vett szakasz egy sajátos érdekességet mutat fel. Az idős evangélista vagy tanítványa-írnoka, aki a szöveget lejegyzi, bő félszázados távolságból tekint vissza ezekre az eseményekre, mégis pontosan emlékszik mindenre. Meg tudja mondani az időpontot: „a tizedik óra körül volt”, vagyis nagyjából délután négykor. Pontosan vissza tudja adni az első Jézussal váltott szavakat, amelyek – kiszakítva az evangélium szövegkörnyezetéből – olyannyira hétköznapiak, hogy nem is értjük, mit keresnek a szent szövegben:
- Mit kívántok?
- Mester, hol laksz?
- Jöjjetek, nézzétek meg!
„Elmentek tehát vele, és megnézték, hogy hol lakik, és aznap nála maradtak.”
Bármilyen egyszerűek a szavak, beleégtek János emlékezetébe, olyannyira, hogy még agg korában is pontosan emlékezik rájuk. Számára ez a szent pillanat, élete nagy perce: a találkozás Jézussal. Ahogyan egy szerelmes kristálytisztán és örömmel idézi fel a pillanatot, amikor először megpillantotta kedvesét, úgy János is hasonlóképpen tud el-elmerengeni az első, Jézus házában töltött délutánon.
A pillanat egyszerűségének megértése azért fontos számunkra, mert a szavak mögött kidomborodó történés nagy tanulságot rejt. Nem véletlen, hogy ezen a vasárnapon az első olvasmányban az ifjú Sámuel meghívásáról hallunk. Ő éjszaka hallja az őt néven szólító hangot – „Sámuel, Sámuel!” –, s háromszor hiszi azt, hogy Éli főpap hívja. Csak negyedszerre ébrednek rá, hogy az Úr szólítja az ifjút. Isten szava „eleven és átható, minden kétélű kardnál élesebb”, énekli a Zsoltáros, ugyanakkor szelíd, nagyon emberi is ez a hang. Sőt, Sámuel egyenesen emberinek találja, hisz nincs benne semmi hatalmas, emberfölötti, megdöbbentő. Az a tapasztalat jut osztályrészéül, mint Illés prófétának, akinek a Hóreb hegyén megmutatkozik Isten – aki azonban nem a hegyeket felforgató szélvészben, nem a földrengésben, nem a tűzben, hanem az enyhe szellő susogásában jön el (ld. 1Kir 19,9-13). Isten megszólalása lehet néha csodás és hatalmas, mint a közeledő pálforduló ünnepén látjuk majd, de legtöbbször egyszerű, szelíd ez a hang, oly tiszta, oly emberi!
Sőt, nem csak emberi, de kifejezetten ember is, hisz Jézusban Isten Szava öltött testet. S ez az Ige most emberként szólítja meg az evangéliumban Jánost, Andrást és Simont. János evangéliumában az emberi szerző nem írja le a szinoptikusoknál látott meghívás-történetet, a háló, a halászhajó, az apa mellől való elszólítást. János, aki személyes emlékként hordja ezt magában, nem erre a látványos, nagy pillanatra emlékezik, hanem a délutánra, amikor elment Jézus házába, s vele töltötte az időt, délután négytől estig. Ebben a nagyon is emberi pillanatban látta meg ő Isten gazdagságát, erejét, szépségét – ahogy Illés is az enyhe szellő susogásában fedezte fel az átvonuló Urat.
Mégis, már ebben a csöndesen egyszerű pillanatban ott szunnyad az isteni erő. Hisz Jézus, aki akkor látja először Simont, köszönés, üdvözlés helyett mélyen rátekint az előtte álló férfira, és ezt mondja: „Te Simon vagy, János fia, de Kéfásnak, azaz Péternek fognak hívni”. Nem fejti még ki, mit jelent ez a név, nem mondja még el, milyen hivatás vár a most először látott Simonra. De az emberi találkozás mögött már megtörtént a csoda – Isten rátekintett egy emberre, s meglátva szívét, meghívást adott neki. Idő kell még, míg mindez apránként kibomlik, felragyog, de mégis, már a legelső pillanatban Isten kiválasztó szeretete ég.
Ez az a tanítás, amelyet meg kell értenünk az évközi második vasárnap evangéliumát hallva: Isten alázata az emberséggel való szövetségben, az emberi teljes felvállalásában sajátos fénnyel mutatkozik meg. Aki arra vár, hogy Isten jellel, csodával, lenyűgöző módon demonstrálja jelenlétét, hatalmát, az valószínűleg hiába vár. Vannak csodák, vannak prófétai jelek – de ez csak kevés embernek lesz osztályrésze. A legnagyobb szenteket nem ezek érdekelték, ezek általában a gyenge hitű emberek számára voltak érdekesek, lenyűgözők, kívánatosak vagy izgalmasak. Az igazi mély hit – mint János evangélistáé – nem akar hatalmasan, fényesen isteni megnyilatkozásokat. Számára az Úr megtalálása ennyi volt: délután négykor belépni a názáreti Jézus házába, s vele lenni estig.
Rabindranath Tagore, az indiai gondolkodó és költő az Eltévedt madarakban így ír: „Isten jobban szereti az emberi mécses lángját, mint a saját nagy csillagai fényét.” Hogy ez mennyire igaz, azt Istennek olyannyira emberi megszólalásai mutatják. Isten az ember előtt nem tüntet a hatalmával, nem akarja lenyűgözni őt, sőt, még lehengerlő módon meggyőzni sem, Isten nem ragyogni és csillogni akar teremtménye szemében – Isten alázatos, csöndes, nagyon is emberien megszólalni képes és kész Isten.
Ez azonban figyelmeztet bennünket: amíg csak a szélvészben, földrengésben, tűzben; amíg csak a csodában, a hatalomban, a ragyogásban keressük Istent, addig ő nem lesz ott. De ott lesz az emberiben, egy-egy elejtett szóban, életünk apró elemében, egy pillanatban, egy mosolyban, akár egy fájdalomban. És lesz, mint Jánosnak, nekünk is, ha figyelmesek s nyitott szívűek vagyunk, egy délután négy óránk, amikor teljes csöndben megtaláljuk, hol lakik az Isten.