"A kereszténység nem hipotézis, hanem valóság", "Isten nélkül minden tudás veszélyessé válhat" - mondta katekézisében XVI. Benedek pápa

Szerdán délelőtt az általános kihallgatás során a Szentatya folytatta a vesperásról szóló katekézisét. A 143. zsoltárt elemezte, amely királyi himnusz, ima a győzelemért és amelyet a liturgia két részre oszt.
A zsoltár első része egy áldással nyílik, azaz az Úrhoz intézett dicsőítő felkiáltással: „Áldott legyen az Úr, az én sziklám!” Ezt egyfajta rövidebb litánia követi, vagyis az Úr üdvözítő neveinek felsorolása: Isten úgy jelenik meg, mint biztos és szilárd szikla, irgalom, szeretetteljes kegyelem, oltalmazó menedék, megszabadító erő, védőpajzs, amely távol tartja a gonosz minden támadását. A felsorolásban megjelenik a harcias Isten képe is, aki küzdelemre tanítja hívét, hogy ellen tudjon állni az ellenséges környezetnek, a világ sötét hatalmainak.
A mindenható Isten előtt az imádkozó, bár királyi méltóság, mégis gyöngének és törékenynek érzi magát. Ekkor alázatosan megvallja, hogy úgy érzi magát, mint egy „szellő, egy fuvallat”, hasonló egy múló árnyhoz, elmerül a rohanó idő áradatában, tudatában van a teremtmény természetéből fakadó korlátainak.
Felmerül ekkor a kérdés: Isten miért törődik ennyire esendő, nyomorúságos teremtményével? „Uram, mi az ember, hogy felkarolod, az emberfia, hogy megemlékezel róla?” Erre a kérdésre ad választ az ún. teofánia, Isten tapasztalható jelenlétének leírása, amelyet kozmikus elemek, történelmi események sorozata idéz fel, ezek mind arra irányulnak, hogy ünnepeljék a lét, a világegyetem, a történelem legmagasabb rendű Királyának transzcendens, természetfeletti mivoltát.
Füstölgő vulkánok, nyilakként aláhulló villámok szerteoszlatják a gonoszokat, tengernyi vizek, óceánok jelképezik a káoszt, amelynek káros hatásától azonban maga az isteni kéz szabadítja meg az imádkozó királyt. A háttérben húzódnak meg az ostobák, akik hazugságokat mondanak, és hamis esküt tesznek. A sémita stílusnak megfelelően ezek a képek jelenítik meg konkréten a bálványimádást, az erkölcsi perverziót, a rosszat, amely ellenszegül Istennek és híveinek.
A Szentatya ezután a zsoltáros alázatos hitvallását elemezte Origenész szavai alapján, akinek kommentárja Szent Jeromos latin fordításában maradt fenn.
A zsoltáros a test és az emberi lét törékenységéről szól, mivel az ember, létfeltételei közepette a nullával egyenlő. A hiúságok hiúsága, minden hiúság. De ekkor ismét felmerül a csodálkozó és egyben hálás kérdés? Uram, mi az ember, hogy megnyilvánulsz számára? Nagy boldogság az ember számára, hogy ismerheti Teremtőjét. Ebben különbözünk a vad- és egyéb állatoktól, hogy tudjuk, van Teremtőnk. Urunk, nem tudnád üdvözíteni ezt a nyomorúságot, ami az ember, ha saját magad nem vennéd sorsát önmagadra. „Hajlítsd meg az eget, Uram és szállj le”. Eltévedt bárányod nem gyógyulhat meg, ha nem veszed őt válladra. Leszálltál a földre, lejjebb hoztad az eget, kezedet a magasból kiterjesztetted, és arra méltattál bennünket, hogy megtestesülj és sokan hittek benned”.
A zsoltár, amely azzal a felfedezéssel indult, hogy törékenyek vagyunk és messze vagyunk az isteni ragyogástól, meglepetéssel végződik: mellettünk áll a velünk való Isten, Emmanuel, akinek szeretetteljes arca a keresztények számára Jézus Krisztus, az emberré lett Isten.