Gáspár, Menyhért, Boldizsár:"a három bölcs a teljes ember Krisztusra találását jelenti" - Török Csaba atya elmélkedése Vízkereszt ünnepére

Urunk megjelenésének főünnepén Máté evangéliumából egy igen közismert szakasz hangzik fel, amely a napkeleti bölcsek utazását s Jézusnál tett látogatását írja le. Ez a valójában szinte mesés rész hallatlan népszerűségnek örvend mind a mai napig, költők öntötték versbe, zeneszerzők és művészek próbálták meg sajátos nyelvükön visszaadni. Az idő múlásával a bölcsek – akikről az evangélium semmit nem mond, semmilyen adatot nem közöl – hármas számot, nevet és élettörténetet kaptak, a nép hagyományaiban testet öltöttek.
Mi lehet ennek az oka? Miért e furcsa népszerűség? Mi a magával ragadó ebben a meg nem határozott számú, névtelen, arctalan evangéliumi szereplőben?
A választ valószínűleg abban kereshetjük, hogy ők a teljes emberiség képei. Útjuk, bolyongásuk, megérkezésük és hódolatuk az ember évezredes utazásának, fény- és igazságkeresésének a képe. Míg a többi karácsonyi történés – vagyis a születés, az angyalok dala, a pásztorok hódolata, a körülmetélés, Simeon és Anna örvendezése a templomban – sajátosan zsidó környezetben, légkörben játszódik le, addig a bölcsek látogatásában a titkot az egyetemesség lehelete járja át. Erről tanúskodik a kép, amely a bölcsekről, a királyokról a köztudatban él.
Bár az evangélium nem említi, de a hagyomány megadja számukat: hárman voltak. Egyesek szerint a három ajándék miatt határozták meg a bölcsek számaként szintén a hármat. Nevet is, egyéniséget is kaptak. A képi ábrázolásokon Gáspár, Menyhért és Boldizsár három eltérő bőrszínnel jelenik meg. Gáspár fehér bőrű, Menyhért sárgás színű, vagyis keleti, Boldizsár pedig szerecsen, azaz afrikai, fekete bőrű. Ezáltal jelzik, hogy a betlehemi jászol körül Isten Fia születésének hírére az emberiség három nagy ága jött össze, akik Noé három fiából ágaztak szét. Jelzi ez tehát, hogy Észak, Dél és Kelet nemzetei egyként vonulnak a csillagot követve Jézushoz. A Megváltó születése hidat ver emberek, nemzetek, bőrszínek között. Bár még csak csecsemő, aki öntudatlanul fekszik a pólyában, máris csodálatos módon előre jelzi a jövendőt: az Egyházban, Krisztus misztikus testében népek és nemzetek egyesülnek, Krisztus köré egybegyűlve eggyé lesznek. Mintha a jászolnál már Pál szavai válnának prófétikus módon valóra: „Itt már nincs görög vagy zsidó, körülmetélt vagy körülmetéletlen, barbár vagy szittya, szolga vagy szabad, hanem Krisztus minden mindenben” (Kol 3,11).
Ugyanakkor a középkori ikonográfiai hagyomány három életkorral ábrázolja a három bölcset. Gáspár idős, ősz szakállú öreg, Menyhért középkorú, daliás férfi, míg Boldizsár ifjú, néha egyenesen csupasz arccal, szakáll nélkül. A képi ábrázolásban a sajátos belső hit nyer kifejezést: a három bölcs a teljes ember Krisztusra találását jelenti. Minden életkor, minden életállapot, fiatal és aggastyán, szülő és gyermek Krisztus előtt egyként áll.
A misztikus hagyomány ezt még mélyebb értelemmel látja el. A lováról épp leszálló, a kantárt igazgató Boldizsár még ide-oda tekint – az ifjú ez, aki keres, aki még úton van és zarándokol. Ez a via purgativa, a megtisztulás útja. Menyhért kezében tartva az ajándékot lépésnyi közelségben áll, s tekintget a Gyermekre – a férfi ez, aki már meglelte az utat, az irányt, s most azon igyekszik haladni. Ez a via illuminativa, a megvilágosodás útja, amikor az ember elmélyül Isten ismeretében. Gáspár pedig már ott térdel a Kisded előtt, ajándékát már a földre tette, megcsókolja a Kicsi lábát – ő a célba érés, a szemlélés, az ember teljes önátadása a titoknak. Ez a via unitiva, az egyesülés útja, vagyis amikor az ember már nem tesz semmit, hanem Istennel él teljes közösségben.
A három férfi alakjában rejlő szimbolikus-lelki mélységek mellett az egyházatyák azonban rávilágítanak egy sajátos szempontra is, ez pedig nem más, mint az Egyház misztikus megjelenése a betlehemi barlangban. A születést végig kíséri az Egyház két törzsének, a zsidóságnak és a pogányságnak együttes megjelenése. Az egyházatyák már a jászolhoz kötött marhában és szamárban is a zsidóság és a pogányság képét látják. Az igavonó állat a törvényt viselő zsidóságot, a szamár pedig a bölcseletben Isten felé közeledő pogányságot jelezte számukra. A pásztorok hódolata a zsidó nép Messiásra való rátalálását jelképezi, míg a bölcsek látogatása a pogányok eljutását Krisztushoz. Már Jézus születésekor úgy van jelen az Egyház, mint zsidókból és pogányokból összetevődő, a Szentlélek által összetartott egység, test.
Még érdekesebb ebben az összefüggésben Mária személye. Benne a hívek már az első századok óta az Egyház jelképes megjelenését, testet öltését látják. Mária tartja a Gyermeket, mutatja fel őt a bölcseknek – ő az Egyház, aki felmutatja Krisztust a nemzeteknek, akik így eljutnak a benne való hitre, az előtte való térdere borulásra, a Kisded jászla elé helyezve mindazt, ami bennünk a legértékesebb. A nemzetek kincseiket hozzák az Egyházban Krisztus elé. A jászolnál Mária az Egyház előképe, akinek méhéből felragyog Isten fénye az egész világra.
Urunk megjelenésének főünnepe tehát sajátos lelki mélységgel és jelentőséggel bír. Odatérdelve a Kisded elé bennünk is az emberiség járul forrásához, fényéhez, értelméhez, legnagyobb értékéhez. Mi is visszük a magunk kicsiny kincseit, emberi sikereinket, szépségeinket, örömeinket. De ugyanakkor magunkkal visszük kereséseinket, félelmeinket, aggódásainkat is. Jézus felénk is azzal az áldó, gyógyító tekintettel fordul, mint a bölcsek felé. Ők pedig hódolatukból felállva más úton tértek vissza otthonaikba, ahogyan mi is – Krisztustól új esélyt kapunk, hogy felállva más útra lépjünk, megtérve elvigyük őt Isten új utjain otthonainkba, ahogyan ezt a vízkereszti házszentelés is jelzi. Értsük meg és fogadjuk be ezt a titkot!