"Az Óév végén, az Újév kezdetén, számvetésünk és fogadásaink közepette gondoljunk arra, hogy önmagában mindez nem sokat ér, ha nem társul mellé a hálaadás." - Török Csaba atya újévi elmélkedése

Végére értünk egy évnek. Ilyenkor számot vetünk magunkkal, tetteinkkel,

megvizsgáljuk, mely terveinket váltottuk valóra s melyek állnak még el?ttünk

beteljesületlenül. Esetleg fogadalmat is teszünk, hogy hibáinkból okulva mit

szeretnénk majd elkerülni az új esztendőben. Az elmúlt év lezárul, s az új

megnyílik: valamiképpen tiszta lappal igyekszünk kezdeni az új esztendőt, az

új lehetőségek korát.

Egyházanyánk ugyanakkor bölcsen felhív minket a hálaadásra is. Hiszen nem

elég hibáinkat megvizsgálni, beismerni, fogadásokat tenni. Szükség van a

hálaadásra is. A megbánás és a fogadás csak a hálaadással együtt lesz igazán

teljes valósággá.

Miért adjunk hálát? A megélt napokért? A végbevitt jótettekért? Az örömért,

az élet ajándékaiért? Felhasznált és beteljesített lehetőségeinkért? Igen,

mindenért hálát kell adnunk, de egy dologért különösképpen: azért, hogy

Isten megadta szívünkbe a hála érzését. Istent a szívünkben ébredő háláért

illeti a legfőbb köszönet. Hiszen minden bizonnyal ismerünk olyan embereket

környezetünkben, akik csak nehezen vagy alig tudnak hálát érezni, és látjuk

azt is, hogy számukra nincs igazi ajándék, igazi öröm, igazán felszabadult,

vidám szív. A hála Isten ajándékai közül az egyik legnagyobb.

A hálatelt szív pedig egyre tágasabbá válik: először csak a személyes

dolgokat tudja magába fogadni, csak azokért tud hálát adni, aztán egyre több

minden miatt ébred benne a hála érzése. Végül pedig az egész világ átalakul

egy csodálatos ajándékká, amelyért köszönetet mondunk az Örök Ajándékozónak.

Olyanná válunk, mint a három zsidó ifjú, Hananja, Azarja és Misael, akiket

Nabukodonozor tüzes kemencébe vetett, mert nem voltak hajlandóak az ő

aranyszobrát imádni. Ez a három fiatal pedig hálaadó énekbe kezd a

kemencében, magasztalják a Mindenség Urát és hálát adnak neki minden

létezőért. A kozmosz hatalmas égitestein kezdik, majd a természet er?ivel,

az élőlényekkel folytatják, végül pedig eljutnak a választott népig. Ujjongó

szívvel éneklik, ismétlik minden egyes sor után Istenről: dicsőséges és

magasztos mindörökké!

És csodák csodája, a tűz nem égeti őket, sőt Isten angyalai vigyáznak rájuk,

ott járnak mellettük a lángokban. A hálatelt szív megérti a Szentháromság

legvégső misztériumát: a másik létezése fölötti örömet. Hiszen II. János Pál

pápa így fogalmazta meg a szeretetet: Szeretni valakit annyit tesz, mint azt

mondani neki: jó, hogy vagy; akarom, hogy legyél. Vagyis valakit szeretni és

hálás lenni valakinek a létéért egy és ugyanaz a valóság. Aki hálát ad, az

kitárja lelkét a Szentháromságos Egyisten előtt. A tiszta hála Istenhez köti

az embert, annyira, hogy Nabukodonozor kemencéjének lángjai sem árthatnak

neki. A hálatelt ember sohasem marad egyedül, még a legnagyobb veszélyek és

nehézségek közepette sem, mert mindig lesznek mellette angyalok, sokszor

hús-vér emberek képében.

Az Óév végén, az Újév kezdetén, számvetésünk és fogadásaink közepette

gondoljunk arra, hogy önmagában mindez nem sokat ér, ha nem társul mellé a

hálaadás. Ne felejtsük soha, hogy a hálatelt lélek lakást készít a

Szentháromságnak, aki majd ad erőt, hogy hálaadás közben meghozott

elhatározásainkat végre is hajtsuk. Ez az a titok, amelytől valóban boldog

lesz az Új Esztendő.