"Az Óév végén, az Újév kezdetén, számvetésünk és fogadásaink közepette gondoljunk
arra, hogy önmagában mindez nem sokat ér, ha nem társul mellé a hálaadás." - Török
Csaba atya újévi elmélkedése
Végére értünk egy évnek.
Ilyenkor számot vetünk magunkkal, tetteinkkel,
megvizsgáljuk, mely terveinket
váltottuk valóra s melyek állnak még el?ttünk
beteljesületlenül. Esetleg fogadalmat
is teszünk, hogy hibáinkból okulva mit
szeretnénk majd elkerülni az új esztendőben.
Az elmúlt év lezárul, s az új
megnyílik: valamiképpen tiszta lappal igyekszünk
kezdeni az új esztendőt, az
új lehetőségek korát.
Egyházanyánk ugyanakkor
bölcsen felhív minket a hálaadásra is. Hiszen nem
elég hibáinkat megvizsgálni,
beismerni, fogadásokat tenni. Szükség van a
hálaadásra is. A megbánás és a
fogadás csak a hálaadással együtt lesz igazán
teljes valósággá.
Miért
adjunk hálát? A megélt napokért? A végbevitt jótettekért? Az örömért,
az élet
ajándékaiért? Felhasznált és beteljesített lehetőségeinkért? Igen,
mindenért
hálát kell adnunk, de egy dologért különösképpen: azért, hogy
Isten megadta
szívünkbe a hála érzését. Istent a szívünkben ébredő háláért
illeti a legfőbb
köszönet. Hiszen minden bizonnyal ismerünk olyan embereket
környezetünkben,
akik csak nehezen vagy alig tudnak hálát érezni, és látjuk
azt is, hogy számukra
nincs igazi ajándék, igazi öröm, igazán felszabadult,
vidám szív. A hála Isten
ajándékai közül az egyik legnagyobb.
A hálatelt szív pedig egyre tágasabbá
válik: először csak a személyes
dolgokat tudja magába fogadni, csak azokért
tud hálát adni, aztán egyre több
minden miatt ébred benne a hála érzése. Végül
pedig az egész világ átalakul
egy csodálatos ajándékká, amelyért köszönetet
mondunk az Örök Ajándékozónak.
Olyanná válunk, mint a három zsidó ifjú, Hananja,
Azarja és Misael, akiket
Nabukodonozor tüzes kemencébe vetett, mert nem voltak
hajlandóak az ő
aranyszobrát imádni. Ez a három fiatal pedig hálaadó énekbe
kezd a
kemencében, magasztalják a Mindenség Urát és hálát adnak neki minden
létezőért.
A kozmosz hatalmas égitestein kezdik, majd a természet er?ivel,
az élőlényekkel
folytatják, végül pedig eljutnak a választott népig. Ujjongó
szívvel éneklik,
ismétlik minden egyes sor után Istenről: dicsőséges és
magasztos mindörökké!
És
csodák csodája, a tűz nem égeti őket, sőt Isten angyalai vigyáznak rájuk,
ott
járnak mellettük a lángokban. A hálatelt szív megérti a Szentháromság
legvégső
misztériumát: a másik létezése fölötti örömet. Hiszen II. János Pál
pápa így
fogalmazta meg a szeretetet: Szeretni valakit annyit tesz, mint azt
mondani
neki: jó, hogy vagy; akarom, hogy legyél. Vagyis valakit szeretni és
hálás
lenni valakinek a létéért egy és ugyanaz a valóság. Aki hálát ad, az
kitárja
lelkét a Szentháromságos Egyisten előtt. A tiszta hála Istenhez köti
az embert,
annyira, hogy Nabukodonozor kemencéjének lángjai sem árthatnak
neki. A hálatelt
ember sohasem marad egyedül, még a legnagyobb veszélyek és
nehézségek közepette
sem, mert mindig lesznek mellette angyalok, sokszor
hús-vér emberek képében.
Az
Óév végén, az Újév kezdetén, számvetésünk és fogadásaink közepette
gondoljunk
arra, hogy önmagában mindez nem sokat ér, ha nem társul mellé a
hálaadás. Ne
felejtsük soha, hogy a hálatelt lélek lakást készít a
Szentháromságnak, aki
majd ad erőt, hogy hálaadás közben meghozott
elhatározásainkat végre is hajtsuk.
Ez az a titok, amelytől valóban boldog