XVI. Benedek pápa homíliája az éjféli misén a Szent Péter bazilikában

„Így szólt hozzám az Úr: Fiam vagy nekem, ma adtam neked életet.” A második zsoltárnak ezekkel a szavaival kezdődik Karácsony vigíliájának szentmiséje, amikor azt ünnepeljük, hogy a betlehemi istálóban megszületett Megváltónk, Jézus Krisztus.
Ez a zsoltár egykor a júdeai kirány megkoronázása szertartásának volt része. Izrael népe, kiválasztottsága folytán különösen Isten gyermekének, Isten örökbefogadott fiának tekintette magát. Mivel a király a nép megszemélyesítése volt, megkoronázását úgy élték meg, mint az Isten általi örökbefogadás ünnepélyes aktusát. Ekkor a király, mintegy részesévé vált Isten misztériumának. A betlenemi éjszakán ezek a szavak, amelyek inkább reményt, mint jelenlévő valóságot fejeztek ki, új és váratlan jelentőséget nyertek. A jászolban fekvő Gyermek valóban Isten Fia. Isten nem örökös magány, hanem a kölcsönös adás és önátadás szeretet-köre, Ő az Atya, a Fiú és a Szentlélek.
Még ennél is több: Jézus Krisztusban, Isten Fia, maga Isten vált emberré. Így szól hozzá az Atya: „Fiam vagy nekem”. Isten örökös jelene, a „ma”, leszállt a világ múló jelenébe, a tovatűnő „mába”, és azt az örökké tartó isteni „ma” felé viszi magával. Isten annyira hatalmas, hogy kiszolgáltatottá teheti magát, és védtelen gyermekként jön elénk, hogy szerethessük. Isten annyira jó, hogy lemond ragyogásáról, és az istállóba száll le közénk, hogy ott megtalálhassuk, hogy jósága minket is megérintsen, hogy átadja azt nekünk és hogy tovább működjön általunk. Ez Karácsony: „Fiam vagy nekem, ma adtam neked életet”.
Isten eggyé lett közülünk, hogy mi Vele lehessünk, hogy hozzá hasonlóvá váljunk. Jelként a jászolban fekvő Gyermeket válaszottta. Ilyen az Isten. Így tanuljuk meg megismerni őt. És minden gyermeken még a meg nem születetten is, visszatükröződik valami annak a „mának” a sugarából, Isten közelségéből, amelyet szeretnünk kell és amelynek alá kell magunkat vetnünk.
Ezután a Szentatya a szentesti liturgia egy másik szavához fűzte elmélkedését, mégpedig egy Izajás próféta Könyvéből vett idézethez: „A nép, amely sötétben jár, nagy fényességet lát”. A „fény” szó hatja át ennek a szentmisének az egész liturgiáját. Ismét visszatér Szent Pál Tituszhoz írt levelében: „megjelent a kegyelem” gondolat. A „megjelent” kifejezés a görög nyelvezet jellemzője és ebben az összefüggésben ugyanazt jelenti, mint amit a héber nyelvben a „fény megjelenése” jelent, vagyis azt, hogy az isteni fény robbanásszerűen betör a sötétséggel és megoldatlan problémákkal teli világba. Végül az evangélium arról szól, hogy a pásztoroknak megjelent Isten dicsősége és „beragyogta őket”.
Ahol megjelenik Isten dicsősége, ott a világban elterjed a fény. „Isten világosság, benne nyoma sincs a sötétségnek.” – írja Szent János. A világosság életet adó forrás.
A fény mindenekelőtt ismeretet jelent, a hazugság és a tudatlanság sötétségével szemben az igazságot jelenti. A fény tehát éltet bennünket, megjelöli az utunkat. Mivel meleget áraszt, így szeretetet is jelent. Ahol szeretet van, ott fény támad a világban, ahol gyűlölet uralkodik, ott a világ sötétségbe borul. Igen, a betlehemi istállóban megjelent az a nagy fény, amelyre a világ várakozik. Abban a jászolban fekvő Gyermekben Isten megmutatja dicsőségét, - a szeretet dicsőségét, amely önmagát adja, amely megfosztja magát minden nagyságától, hogy elvezessen bennünket a szeretet útjára. A betlehemi fény soha nem hunyt ki. Az évszázadok során megérintett férfiakat és nőket, fénnyel vette körül őket. Ahol megjelent a Gyermekbe vetett hit, ott kivirágzott a szeretet, a mások iránti jóság, a gyöngék és szenvedők iránti gondoskodó figyelem és a megbocsátás kegyelme is. A Betlehemből kisugárzott fény, szeretet és igazság csóvája átíveli az évszázadokat. Ha a szentekre tekintünk – Szent Páltól és Ágostontól kezdve egészen Szent Ferencig, Szent Domonkosig, Xavéri Szent Ferenctől kezdve Avilai Nagy Szent Terézig és calcuttai Teréz anyáig – látjuk a jóság folyamának áradását, a fény útját, amely mindig újból lángra lobban a betlehemi titok atására. A világ erőszakával Isten a betlehemi Gyermekben állítja szembe jóságát, és arra szólít fel, hogy kövessük Őt.
A Karácsonyfával együtt, osztrák barátaink egy kis lángot is elhoztak nekünk, amelyet Betlehemben gyújtottak meg, hogy elmondják: Karácsony igazi misztériuma az a belső ragyogás, amely ebből a Gyermekből árad – folytatta szentestén homíliáját a Pápa. Hagyjuk, hogy ez a benső ragyogás szívünkben is meggyújtsa Isten jóságának lángocskáját, szeretetünkkel vigyük el a világba a fényt! Őrizzük meg hűségesen és ajándékozzuk oda másoknak. Ezen az éjszakán, amikor Betlehem felé tekintünk, imádkozzunk különösen azért a helyért, ahol Megváltónk megszületett, és azokért az emberekért, akik ott élnek és szenvednek. Imádkozzunk a Szentföld békéjéért: Nézz le Urunk, a földnek erre a szögletére, amely a te hazád, és amely olyan kedves számodra! Add, hogy felragyogjon ott világosságod! Add, hogy megérkezzen arra a földre a béke!
A „béke” szóval eljutottuk a szenteste liturgiájának harmadik vezérfonalához – mondta homíliájában a Szentatya. A Gyermek, akinek születését Izajás próféta megjövendöli, a „Béke fejedelme”. Birodalmáról pedig azt mondja, hogy a békének nem lesz vége. A pásztoroknak az evangélium ezt hirdeti: dicsőség a magasságban Istennek, és béke a földön. Azelőtt azt mondtuk: a jóakaratú embereknek, az új fordítás szerint pedig „azoknak az embereknek, akiket Isten szeret”. Mint jelent ez a változtatás? – tette fel a kérdést XVI. Benedek pápa. Már nem számít a jóakarat? Kik azok az emberek, akiket Isten szeret és miért szereti őket? Isten talán részrehajló? Csak egyeseket szeret, a többiekkel nem törődik? Az evangélium válaszol ezekre a kérdésekre, bemutatva néhány személyt, akiket Isten szeret, mint Mária, József, Erzsébet, Zakariás, Simeon, Anna. Vagy olyan csoportokat, mint a pásztorok, a keleti bölcsek. Milyen emberek voltak például a pásztorok? – Környezetükben megvetették őket, a bíróságon nem fogadták el tanúságtételüket sem, nem bíztak meg bennük. A valóságban azonban egyszerű emberek voltak, bár minden bizonnyal nem voltak szentek. Ébren őrködő személyek voltak, mindenekelőtt fizikai értelemben, vagyis éjszaka vigyázták nyájukra. Éberek voltak azonban mélyebb értelemben is: készen álltak Isten szavának befogadására. Életük nem zárkózott be mások előtt: szívük nyitva állt, legbensőbb énjük várta Isten eljövetelét. Éberségük készség volt, hogy meghallják a szót, hogy elinduljanak, várták a fényt, hogy mutassa meg nekik az utat. Ez az, ami érdekli Istent. Mindenkit szeret, mert mindnyájan teremtményei vagyunk. Egyesek azonban bezárták előtte lelküket, szeretete nem talált befogadásra. Ezek a személyek azt hiszik, hogy nincs szükségük Istenre, elutasítják Őt. Mások, akik talán erkölcsileg ugyanolyan bűnösek, legalább szenvednek emiatt. Várják Isten eljövetelét. Tudják, hogy szükségük van jóságára. Várakozásra nyílt szívükbe beléphet Isten világossága és vele együtt a béke. Isten olyan személyeket keres, akik közvetítik a többiek felé békéjét. Imádkozzunk, hogy ne találja zárva szívünket.
A keresztények számára a béke szó különleges jelentőséggel bír – mondta még homíliájában a Szentatya. A béke olyan szóvá vált, amely az Eucharisztiát jelöli. Ebben jelen van Krisztus békéje. Azokon a helyeken keresztül, ahol az Eucharisztiát ünneplik, a béke hálója fonja be az egész világot. Az Oltáriszentség körül összegyűlt közösségek alkotják a béke birodalmát, amely olyan széles, mint maga a világ. Amikor az Eucharisztiát ünnepeljük, Betlehemben vagyunk, ami annyit jelent, mint a „kenyér háza”. Krisztus önmagát és békéjét adja nekünk azért, hogy magunkban hordozzuk a béke világosságát és azt másoknak is átadjuk, hogy a béke munkásai legyünk, és hozzájáruljunk a világ békéjéhez. Imádkozzunk tehát: Urunk, teljesítsd be ígéretedet. Add, hogy ahol meg nem értés van, megszülessen a béke, hogy a szeretet felülmúlja a gyűlöletet, hogy fény ébredjen ott, ahol a sötétség uralkodik, tégy minket békéd hordozóivá – Ámen.