"A történelemben a Megváltásé az utolsó szó" - mondta a Szentatya a Római Kúria tagjaihoz intézett karácsonyi beszédében

XVI. Benedek pápa csütörtökön délelőtt az Apostoli Palota Kelemen Termében találkozott munkatársaival, a Római Kúria tagjaival a hagyományos karácsonyi jókívánságok kifejezése alkalmából. Az egybegyűltek nevében Angelo Sodano bíboros államtitkár, mint a bíborosi testület dékánja kívánt áldott karácsonyt a Szentatyának és biztosította az új pápát a római kúria lojális együttműködéséről. „Szentatya Ön most a hajó kormányosa és mi evezni fogunk, hogy Péter hajója biztosan haladjon előre a tengeren” – mondta Angelo Sodano bíboros a Szentatyának.
XVI. Benedek pápa a hagyomány szerint legközvetlenebb munkatársaihoz hosszú, magas színvonalú teológiai és kulturális tartalommal bíró programbeszédet intézett, amelyben sorra vette az egyházi élet nagy eseményeit. A Pápa arra szólította fel az egyházat, hogy folytasson párbeszédet a jelen korral és vállalja fel a hit és az értelem között fennálló nyílt küzdelmet.
Szent Ágoston szavaival kezdte beszédét a Pápa, mivel ezek a szavak felhívást tartalmaznak arra, hogy elfogadjuk Krisztus karácsonyának igazi értelmét: „Expergiscere, homo, quia pro te Deus factus est homo – Ébredj fel ember, mert Isten emberré lett érted.” Ez az üzenet minden évben eljut a föld legtávolabbi szögleteibe is a betlehemi barlangistálló csöndjéből. Karácsony a világosság és a békesség egész világra kiterjedő ünnepe, hiszen Isten emberré lett. Isten kicsiny gyermekké lett Fia a betlehemi istálló alázatából szól hozzánk, arra kér bennünket, hogy benne szülessünk újra, mert vele együtt a Szentháromság közösségében örök életünk lesz.
Ennek tudatában örömtől túlcsorduló szívvel gondolatban vegyük most sorra az alkonya felé közeledő esztendő történéseit. Nagy események állnak mögöttünk, amelyek mélyrehatóan befolyásolják az egyház életét.
XVI. Benedek pápa beszédének jelentős részét II. János Pálnak szentelte. Megemlékezett haláláról, szenvedéséről, munkásságáról, az általa elszenvedett merényletről és az általa kezdeményezett Ifjúsági Világtalálkozók sorában a kölni találkozóról, valamint az Eucharisztia Évéről.
II. János Pál pápa halálát hosszú szenvedés és beszédképességének lassú elveszítése előzte meg. Egyetlen olyan pápa nincs, aki annyi írást hagyott volna hátra, mint ő, és aki annyi helyet meglátogatott volna a világon és közvetlenül beszélt volna minden földrész embereivel. Végül azonban a szenvedés és a hangjának elveszítése lett osztályrésze. E szenvedés állomásai között a Pápa felidézte virágvasárnapi olajfaággal adott áldását az Apostoli Palota ablakából, a Colosseumnál végzett utolsó keresztúti ájtatosságát és Húsvétvasárnapi néma áldását, amikor a szenvedésen keresztül már felsejlett a feltámadás ígérete. II. János Pál szavaival és tetteivel nagy dolgokat ajándékozott nekünk, de nem volt kevésbé fontos az a tanítás sem, amelyet a szenvedés és a némaság katedrájáról adott. „Emlékezet és Identitás” c. utolsó könyvében örökségül hagyta a szenvedés értelmének magyarázatát, amely nem teológia és filozófiai tanítás, hanem hosszú személyes tapasztalatának gyümölcse. A Pápa ebben a könyvében foglalkozik a rossz kérdésével is, amely a nemrég véget ért században történt, és amelyet gigantikus léptékűnek nevezett, olyan gonoszságnak, amely állami struktúrákon keresztül működött, rendszerré fejlődött. De a történelemben nem a gonoszságé az utolsó szó, hanem a megváltásé. Az erőszakkal és a rossz kinyilvánításával szembe szegül az isteni irgalom. A bárány erősebb, mint sárkány, mondhatnánk a Jelenések könyvének szavaival.
II. János Pál „Emlékezet és Identitás” c. művében visszapillant az 1981. május 13-án elszenvedett merényletre is és ennek alapján, valamint Istennel és a világgal megtett vándorútja tapasztalatában még inkább elmélyíti a rossz hatalmával kapcsolatos meglátását. Azt mondja, hogy a gonoszság hatalmát végső elemzésben legyőzi Isten szenvedése, Isten Fiának kereszthalála. Krisztus kínszenvedése alapvetően új értelmet adott a szenvedésnek, mert belülről átalakította azt. Minden emberi szenvedés, minden betegség magába foglalja az üdvösség ígéretét. Mindez nem tudós teológia, hanem a szenvedésben megélt és megérlelődött hit kifejezése. Adjunk hálát azért, hogy egy gyűlölettel és erőszakkal teli világban II. János Pál pápa újból megtanított bennünket a szeretetre és arra, hogy mások szolgálatában szenvedjünk. Ezzel úgymond élőben megmutatta nekünk a Megváltót és a megváltást, és megadta nekünk azt a bizonyosságot, hogy ténylegesen nem a rosszé az utolsó szó a történelemben.
II. János Pálra emlékezve a pápa még két kezdeményezését érintette: az ifjúsági világtalálkozókat és az Eucharisztia szinódust és évet. A kölni találkozó a jelenlévők emlékezetében úgy maradt meg, mint nagy ajándék. A Rajna menti és más közeli városokban 1 millió fiatal gyűlt össze, hogy hallgassa Isten szavát, hogy együtt imádkozzon, részesüljön a szentségekben, énekeljen, ünnepeljen, örüljön az életnek és imádja és vegye az eucharisztikus Jézust a szombat esti és vasárnapi nagy találkozók során. Ezekben a napokban egyszerűen mindenütt az öröm uralkodott. A választott jelszó – eljöttünk, hogy hódoljuk neki – két nagy üzenetet tartalmazott: a zarándoklat, az igazság és a helyes élet, Isten keresése üzenetét és az Isten előtti hódolat üzenetét. Mindezt olyan világban, amelyben fennáll annak a veszélye, hogy az ember önmaga kritériumává válik. Az imádás, hódolat fogalom egy másik nagy eseményhez vezet el bennünket: a püspöki szinódushoz és az Eucharisztia évéhez. II. János Pál pápa az Ecclesia de Eucharistia enciklikával és a Mane nobiscum Domine apostoli levelével megajándékozott bennünket alapvető útmutatásokkal és ugyanakkor személyes eucharisztikus hitének tapasztalatával a maga konkrét valóságában összefoglalta az egyház erre vonatkozó tanítását. „Megható számomra, amikor azt tapasztalom – mondta a Pápa - , hogy az egyházban mindenütt felébredőben van az Eucharisztia imádásának öröme. Az Oltáriszentségben ugyanis nem valamit kapunk, hanem személyek találkozásáról és egyesüléséről van szó és az a személy, aki felénk jön, és egyesülni szeretne velünk Isten Fia. Ez az egyesülés csak az imádás módozatain keresztül valósulhat meg.
XVI. Benedek pápa a római kúriához intézett beszéde második részében az éppen 40 évvel ezelőtt véget ért II. Vatikáni Zsinattal foglalkozott. A zsinattal kapcsolatban számos kérdés merül fel: mit eredményezett, helyes volt-e fogadtatása, e fogadtatásban mi volt jó, mi közepes és mi elégtelen. Mi a további teendő? Tagadhatatlan, hogy az egyház széles részlegeiben a fogadtatás meglehetősen nehéz volt. Miért volt ennyire nehéz? Mármost mindez hermeneutikai, értelmezéstani kérdés. Attól függ tehát, hogy helyesen értelmezzük-e és alkalmazzuk-e a zsinatot. A zsinat elfogadásának, recepciójának problémái két egymással ellentétes hermeneutika, értelmezés ütközéséből és súrlódásából származtak. Az egyik zűrzavart okozott, a másik viszont gyümölcsözőnek bizonyult. A Pápa az egyik értelmezést a diszkontinuitás és a szakítás hermeneutikájaként, a másikat pedig reformként határozta meg. Ez utóbbi az Úr által nekünk ajándékozott egyház megújulását jelenti a folytonosságban (a kontinuitásban), amelyben az egyház növekszik és fejlődik az időben, de mindig ugyanaz, egyetlen tárgya a zarándok útját járó Isten népének.
A zsinat valódi szellemisége nem az olykor elkerülhetetlen kompromisszumokban mutatkozik meg, hanem az új felé való lendületes nyitásban, amely a szövegekben tükröződik. Ebből kiindulva kell tovább haladni, bátran követve, nem a szövegeket betű szerint értelmezve, hanem azok lelkiségét. Felmerül azonban a kérdés, hogy hogyan lehetne megfogalmazni ezt a lelkiséget? A zsinatot nem lehet egyfajta alkotmányozó közgyűlésnek tekinteni, amely elveti a régi alkotmányt, és ahelyett egy újat fogalmaz meg. Az egyház alapvető „alkotmánya” az Úrtól jön, amelyet azért kaptunk, hogy eljussunk az örök életre, és ebben a távlatban képesek vagyunk arra, hogy megvilágítsuk az időbeli életet és magát az időt. A püspökök, szentelésük révén az Úr ajándékának letéteményesei, „Isten titkainak megbízottjai” – Szent Pál szavai szerint. Ennek megfelelően „hűnek és okosnak” kell lenniük. Ez azt jelenti, hogy az Úrtól kapott ajándékot helyesen kell kezelniük, hogy ne maradjon elrejtve, hanem gyümölcsözzön az Úrnak, hogy végül azt mondhassa szolgájának: „mivel kevésben hű voltál, sokat bízok rád”.
A hermeneutikai megszakítottsággal, folytonosság hiánnyal szemben áll a reform hermeneutikája, mint ahogy ezt először XXIII. János a zsinat megnyitásakor, majd pedig VI. Pál a zsinat lezárásakor mondott beszédében erre rámutatott. XXIII. János pápa félreérthetetlenül megállapította, hogy a zsinat „tisztán és a maga teljességében kívánja átadni az egyház tanítását, csökkentés vagy elferdítés nélkül”. „Szükség van arra, hogy ez a biztos és változtathatatlan tanítást hűségesen tiszteletben tartsuk, elmélyítsük és korunk igényeinek megfelelően mutassuk be. Egy dolog ugyanis a hitletétemény, vagyis az egyház tiszteletreméltó tanításában foglalt igazságok, és más az a mód, amellyel ezeket az igazságokat hirdetjük, megőrizve értelmüket és nagy horderejüket”. A XXIII. János által kitűzött program rendkívül igényes volt, de mindenütt, ahol az ő értelmezése vezette a zsinati tanítás befogadását, új élet fakadt és új gyümölcsök érlelődtek. 40 évvel a zsinat után megállapíthatjuk, hogy sokkal nagyobb volt pozitív hatása, mint ahogy az a 68-as évek táján bekövetkezett lázongások gondolni engedték volna. Ma látjuk, hogy a jó mag lassan, de növekedik, és ezzel együtt mélyül hálánk a zsinat által végzett munkáért – mondta XVI. Benedek pápa.
VI. Pál, a zsinatot lezáró beszédében rámutatott arra az emberről szóló nagy vitára, amely a modern kort jellemzi. A zsinat különös figyelmet fordított az antropológia kérdésére, az egyház és a hit, valamint korunk embere közötti kapcsolatra. Meg kellett határoznia az egyház és a modern kor kapcsolatát, amelynek problematikus kezdetét a Galilei per jelentette. Teljes mértékben akkor szakadt meg, amikor Kant kijelentette: „a vallás csak a puszta ész határain belül”, illetve amikor a francia forradalom radikális szakaszában olyan kép alakult ki az államról és az emberről, amely nem kívánt teret biztosítani az egyház és a hit számára. A hit és az egyház összeütközésbe került a radikális liberalizmussal, valamint a természettudományokkal, amelyek azt állították, hogy ismereteikkel az egész valóságot átölelik, ezért feleslegessé vált a hipotézis Istenről. Ez az 1800-as években, IX. Piusz pápasága során az egyház részéről a modern kor éles kritikáját váltotta ki. Közben azonban a modern kor is fejlődött és a természettudományok is egyre inkább felfedezték saját korlátaikat, azt, hogy nagyszabású teljesítményeik ellenére nem voltak képesek a valóság globalitását megérteni. Ezért mind a két fél részéről fokozatos nyitás volt tapasztalható. A két világháború között, illetve közvetlenül a II. világháború után katolikus államférfiak bebizonyították, hogy létezhet modern laikus állam, amely azonban nem semleges az értékekkel szemben, hanem merít a kereszténység gazdag etikai forrásaiból. A katolikus szociális tanítás fontos modellé vált a radikális liberalizmus és az államról alkotott marxista elmélet között.
Három kérdéskör alakult ki – folytatta a Római Kúriához intézett karácsonyi beszédében a Szentatya. Először is meg kellett határozni a hit és a modern tudományok közötti kapcsolatot, másodszor az egyház és a modern állam közötti kapcsolatot, valamint szembe kellett nézni a vallási türelem problémájával, a keresztény hit és a világ többi vallása közötti kapcsolattal. Különösen a nemzeti szocialista rezsim bűntetteivel szemben, és általában véve egy hosszú, nehéz történetre visszapillantva, új alapokra kellett helyezni az egyház és Izrael hite közötti kapcsolatot.
Ezek mind olyan nagy horderejű témák, amelyeket most nem lehet részletesebben kifejteni – folytatta a Szentatya. Mindezeken a területeken, amelyek egyetlen problémát alkotnak, jelentkezhetett a folytonosság hiánya. Azonban éppen a különböző szinteken megnyilvánuló folytonosság és a megszakítottság teljessége alkotja a valódi reform természetét. Fel kellett ismerni, hogy az egyházi döntésekben csak az alapelvek fejezik ki a tartós szempontokat, azonban nem állandók a konkrét formák, amelyek mindig az adott történelmi helyzettől függnek és változhatnak.
Ha a vallásszabadságot úgy tekintik, mint annak a kifejezését, hogy az ember képtelen megtalálni az igazságot, és ezáltal törvényerőre emelik a relativizmust, akkor társadalmi és történelmi szükségszerűségből helytelenül metafizikai szintre emelik, és ezáltal megfosztják valódi értelmétől. Teljesen más azonban, amikor a vallásszabadságot az emberi együttélésből fakadó szükségszerűségnek tekintik, vagyis annak az igazságnak vele járó következménye, amelyet nem lehet kívülről rákényszeríteni valakire, hanem csak belső meggyőződés eredményeként lehet felismerni. A II. vatikáni zsinat, amely a vallásszabadságról való dekrétumában magáévá tette a modern állam egyik fontos alapelvét, ismét az egyház legősibb örökségéhez nyúlt vissza, teljes összhangban Jézus tanításával: „Adjátok meg a császárnak, ami a császár, Istennek pedig, ami Istené”. Az ősegyház kötelességének érezte, hogy imádkozzon az uralkodókért, politikai felelősökért, de visszautasította, hogy imádja őket, visszautasítva ezzel az államvallás elvét. Az őskeresztények vértanúi abba az Istenbe vetett hitükért haltak meg, aki Jézus Krisztusban nyilatkoztatta ki magát, de meghaltak lelkiismeretük szabadságáért, a szabad vallásgyakorlásért is.
A II. vatikáni zsinat felülvizsgált néhány történelmi döntést, de ezzel a látszólagos folytonosság megszakítással még jobban elmélyítette benső természetét és valódi önazonosságát. Az egyház – csakúgy mint előtte – a zsinat után is ugyanaz az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyház, amely az időben zarándokol. A zsinat által a modern korra mondott „igen”-nel, nyitással azonban nem tűntek el a feszültségek, a veszélyek, amelyek az új lehetőségekkel, az embernek az anyag és önmaga feletti új hatalmával jelentkeztek, de új dimenziót öltöttek. Az egyház napjainkban is „ellentmondás jele” – nem véletlen, hogy II. János Pál, még bíboros korában, amikor 1976-ban VI. Pál és a római kúria számára lelkigyakorlatot tartott, ezt adta elmélkedései címének. Nem állhatott a zsinat szándékában az, hogy megszüntesse az Evangélium ellentmondását az emberi veszélyekkel, tévedésekkel szemben. Célja volt azonban, hogy félretegye a téves vagy felesleges ellentmondásokat, hogy korunknak az evangéliumot a maga nagyságában és tisztaságában mutassa be. A zsinat által a modern kor felé tett lépést, amelyet pontatlanul nyitásnak neveztek, végső soron a hit és az értelem közötti kapcsolat örökös problémáját jelképezi, amely mindig új és új formában jelentkezik. Erre egy példa, hogy Szent Péter, első levelében, arra buzdította a keresztényeket, hogy mindig álljanak készen arra, hogy megfeleljenek mindenkinek, aki reménységük okáról kérdezi őket. Ez azt jelenti, hogy a bibliai hitnek vitába kellett szállnia a görög kultúrával. Most folytatni kell azt a párbeszédet, amelynek útvonalát a zsinat kijelölte, nagy nyitottsággal de ugyanakkor egyértelműen és a zsinati kifejezésnek megfelelően a „szellemek helyes megkülönböztetésével”.
Végül XVI. Benedek pápa személyes hangú szavakkal zárta mély tartalmú beszédét. Amikor április 19-én a bíborosi kollégium megválasztotta II. János Pál, illetve Szent Péter utódának, Róma püspöki székébe, félelem fogta el. Soha nem tudta volna elképzelni, hogy ehhez hasonló feladat lesz a hivatása. Csak az Istenbe helyezett nagy bizalom késztette rá, hogy engedelmesen igent mondjon erre a választásra. Mint akkor, most is a bíborosok imáit kérte, majd a közelgő Karácsonyról szólt. Isten, a történelem fenyegetéseivel szemben nem külső hatalommal válaszol, mint az emberek. Az ő fegyvere a jóság. Isten kisgyermekként nyilatkoztatta ki magát, aki istállóban született. Ezzel állítja szembe teljesen más természetű hatalmát az erőszak pusztító erejével. Ezáltal üdvözít bennünket. Kérjük Máriát, hogy vezessen el bennünket az Úrhoz, kérjük Krisztust, hogy ragyogtassa fel ránk arcát. Kérjük, hogy Ő győzze le a világban jelen lévő erőszakot, hogy megtapasztalhassuk jósága hatalmát – mondta végül XVI. Benedek pápa, majd áldását adta a Római Kúria minden tagjára.