"Az Advent nem csak a várakozás, hanem egy nagyon sajátos lelki gyümölcshozás, benső
termékenység időszaka is" -Török Csaba atya elmélkedése Ádvent 4. vasárnapjára
Advent negyedik vasárnapján
az angyali üdvözlet története hangzik fel a szentmisében. Az évszázados prófétai várakozás
beteljesülése, az első Úrjövet ez. Az evangéliumi elbeszélés csodás módon vezet be
bennünket a kegyelem világába, az adventi csöndes öröm legelső személye, Mária által. A
hozzá belépő angyal így köszönti őt: „Üdvöz légy, kegyelemmel teljes!” A köszöntés
már elgondolkodtató. Az eredeti szövegben khaire van, amit a latin ave-val
fordít, hisz ez egy szokásos köszöntési formula volt. Azonban a szó szerinti jelentése
e szófordulatnak ez: örvendj. Így szólítja meg az angyal Máriát, így adja tudtul Isten,
hogy a Fiú belép a világba, hogy az idők teljességében emberként megszületik. Ez a
khaire, üdvöz légy, örvendezzél, adja meg az evangélium alaphangját. Mindez
azonban elválaszthatatlan a köszöntés második felétől: kegyelemmel teljes, gratia
plena. Az Ószövetség ismeri ezt a kifejezést: „kegyelmet találni valakinek a színe
előtt” (vö. Ter 6,8; 18,3 etc.), s annak megjelölésére használja, hogy az adott
személy kedves az Úr előtt, hogy ő ráfordítja orcáját. A Kivonulás könyvében Mózes
ezt mondja: „Miről ismerhetnénk meg, hogy én és a nép kegyelmet találtunk színed
előtt, ha nem arról, hogy velünk vonulsz, és mi, én és a néped, ezáltal a föld minden
népe előtt kitüntetésben részesülünk?” (Kiv 33,16). A kegyelem valójában Isten
önmegosztása a kegyelemben részesítettel. Ha Mária kegyelemmel teljes, ez azt jelenti
tehát, hogy különös Isten-közelségben él, személye Isten közösségi erőterébe van kapcsolva. Ezt
még jobban hangsúlyozza az angyali üdvözlet folytatása: „Az Úr van teveled.”
Akivel az Úr van, a győzni fog (Bír 6,6), akivel az Úr van, az felemelkedik. Amikor
Máté evangélista meghirdeti Jézus születését, az Emmánuel névvel illeti a Messiást:
velünk az Isten. Azonban ezt megelőzi a „veled az Isten”. Hogy teljesen velünk
legyen, előbb Máriával van egészen sajátos módon. Itt még nem az anya szíve alatt
fejlődő magzatra kell gondolnunk, hanem Mária lelki nagyságára, ami miatt ő „áldottabb
minden asszonynál”. Ő Éva, az örök nő antitézise. Az engedetlenségre Mária igenje,
a lázadásra a Szűzanya alázata, az Ádámmal a bűnben való összefonódásra a Krisztus
mellett a megváltás művében való mindvégig tartó kiállás válaszol. Ahogyan azt már
az egyházatyák is megfogalmazták: a Máriának mondott Ave megfordítja Éva
nevét; a két szó egymásnak tükörképe. A második az elesés, a bukás szava, az első
a felemelkedés, Isten üdvösségének igéje. Ez a hatalmas titok, amely szinte túláradóan
egybefogja az egész üdvtörténetet, a kezdetektől a Jelenések könyvének végkifejletéig,
természetesen túlnő Mária személyén. Ő, a fiatal zsidó leány csodálkozással áll meg
a misztérium előtt, s így is teszi fel kérdését, amely a megérthetetlenre vonatkozik:
„Hogyan történhet meg ez?” Az angyal ugyanazt a választ adja, mint amelyet
Jézus is az üdvözülés mikéntjéről, lehetetlenségéről őt faggató apostoloknak: „Embernek
ez lehetetlen, de az Istennek nem. Mert az Istennek minden lehetséges” (Mk 12,27).
Az ember harcának, küzdelmének, belső meghasonlottságának, a bűn drámájának megoldása
túlnan fekszik az emberi lehetőség határain. Amit leromboltunk, újra felépíteni nem
tudjuk. Ám Istennek ez lehetséges. Ő Szavával teremtette a világot a semmiből – s
amikor a világ önnön hibájából a bűn révén a káosz, az üresség, a semmi, a halál felé
kezd visszazuhanni, Isten megint csak a Szavával siet az elbukott emberiség segítségére.
„Az Ige testté lett, és közöttünk élt. Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének
dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be” (Jn 1,14). Ez a dicsőség a megtestesülés,
Jézus földi életének nagy titka. Hiszen a kereszten, a szenvedésben, emberi összetöretettségében
olyannyira dicstelennek látszott – s mégis az örök Isten fénye ragyogott át rajta.
Mindez az első és a második Úrjövet közötti várakozás titkára, a világtörténelem Húsvéttól
végítéletig tartó hatalmas, évezredes Adventjére utal. Hiszen a Fiú eljött – a mennybe
ment, de itt maradt. A Máriának mondott szavak élnek az Egyház szívében, aki újra
és újra szentségi módon nem csak jelenvalóvá teszi, de meg is valósítja a megváltás
kegyelmét a világban. Mária méhe, az első szentély, ahová Isten belép, titokzatos
módon egy a második szentéllyel, az Egyházzal. Hisz mi is, a hívek közössége, Krisztus
misztikus teste, bensőnkben foganjuk meg újra és újra az Igét, amely csodálatosan
termékennyé válik a kegyelem által. Az Advent nem csak a várakozás, hanem egy nagyon
sajátos lelki gyümölcshozás, benső termékenység időszaka is. Mária méhében kilenc
hónapon át fejlődött ki a magzat – az Egyház, az évszázadok zarándoka ugyanígy szervesen
nő, fejlődik, mélyül el a kinyilatkoztatott titkok ismeretében. Mindezt a Szentlélek
kegyelmet hozó árnyékában, Isten oltalma alatt, az ő sugarában teszi. Ezt a megrendítő
titkot Mentes Mihály – talán kicsit régiesnek ható – versében megragadja, amely vers
egyházi népénekként vált ismertté:„Mária, Szűzanya Názáretből indul útnak. Az
úton fa, virág egymásnak szent titkot súgnak. Madárkák zengenek, az ég is
ráragyog: Földön még nem esett íly nagy dolog Mária szent szívén
dobog szíve örök Úrnak.”Az utolsó sor, Istennek Mária szívén dobbanó szíve, a
legmélységesebb titkot fejezi ki: az Úr vele volt, hogy velünk lehessen. Mária Dominus
tecum-a összerímel az Emmánuel-lel. Veled az Isten – velünk az Isten. Advent
és Karácsony titka ez.