"Csak akkor találhatjuk meg igazi szabadságunkat, ha maradéktalanul Istenre hagyatkozunk" - mondta homíliájában XVI. Benedek pápa Szeplőtelen Fogantatás ünnepén

Negyven évvel ezelőtt, 1965. december 8-án, itt a Szent Péter bazilikában VI. Pál pápa ünnepélyesen lezárta a II. vatikáni zsinatot, amely XXIII. János akaratának megfelelően, 1962. október 11-én nyílt meg és három évvel később Szeplőtelen Fogantatás ünnepén ért véget. Az akkori liturgikus naptár szerint a zsinat kezdő napja Mária Istenanyaságának ünnepe volt, tehát Mária mintegy keretbe foglalta a zsinatot és egyben utat mutatott irányvonalához. Ez azt fejezi ki, hogy a Szűzanya meghallgatja és megéli Isten Szavát, azokat szívében megőrzi és egyfajta mozaikként egymás mellé helyezi. Mária, a Hívő, aki tele van Isten iránti bizalommal, és maradéktalanul átadja önmagát akaratának, alázatos Anya, aki félre áll, amikor ezt igényli Fia küldetése, bátor asszony, aki, miközben a tanítványok elmenekülnek, a kereszt tövében áll. VI. Pál, amikor kihirdette az egyházról szóló zsinati konstitúciót, Máriát a zsinat védőszentjének „tutrix huius Concilii”-nek nevezte. Szent Lukács evangelista nyomán állította, hogy a zsinati atyák „Máriával, Jézus Anyjával” – „cum Maria, Matre Iesu” – gyűltek egybe és az ő nevében hagyták el a zsinati aulát.
A Szentatya ezután személyes emlékeit idézte fel homíliájában: (Az ifjú Joseph Ratzinger ugyanis részt vett a II. Vatikáni Zsinaton, mint Frings bíboros teológus szakértője.) „Kitörölhetetlen emlékezetemből az a pillanat, amikor felhangzottak (VI. Pál) szavai: „Mariam Sanctissimam declaramus Matrem Ecclesiae” – „Szűz Máriát az Egyház Anyjának nyilvánítjuk”. Szavat hallva a zsinati atyák egy emberként álltak fel és tapsoltak, hogy leróják tiszteletüket Isten Anyja, a mi Anyánk, az Egyház Anyja előtt.” Ezzel a Pápa mintegy összefoglalta a zsinat Máriára vonatkozó tanítását. Mária nemcsak egyedülálló kapcsolatban van Krisztussal, Isten Fiával, aki, megtestesülésével fiává lett, hanem, mivel teljes egységben van Krisztussal, ezáltal maradéktalanul hozzánk is tartozik. Azt mondhatjuk, hogy Mária olyan közel áll hozzánk, mint senki más az emberek közül, mivel Krisztus ember minden ember számára. Krisztus, a zsinati atyák tanítása szerint, mint Fő, elválaszthatatlan Testétől, amely az Egyház. A Fő Anyja pedig az egész Egyház Anyja is. Mivel Mária egészen Krisztusnak adta magát, Krisztussal együtt ajándék mindnyájunk számára.
Mária olyan mértékben beleszövődik az egyház nagy misztériumába, hogy Ő és az Egyház egymástól elválaszthatatlan, amint Mária és Krisztus is elválaszthatatlan egymástól. Mária az egyházat tükrözi vissza, azt elővételezi személyében, és a szenvedések, csapások közepette mindig az üdvösség csillaga marad egyház számára. VI. Pál pápa, amikor kihirdette az egyházról szóló zsinati konstitúciót, minderre rávilágított Máriának ezzel az új megnevezésével, amely mélyen gyökerezik a Szent Hagyományban. A zsinat nyilatkozott az egyház intézményes összetevőiről, a püspökökről és a Pápáról, a papokról, a szerzetesekről és a világi hívekről. De az egyház „péteri” jellege magában foglalja a „máriás” jelleget is. Máriában, a Szeplőtelen Szűzben találjuk meg az egyház lényegét, a maga eredeti formájában. Tőle kell megtanulnunk, hogy „szeplőtelenül”, „feddhetetlenül” jelenjünk meg Isten színe előtt – mondta XVI. Benedek pápa, majd feltette homíliájában a következő kérdést: Mit jelent az, hogy „Mária Szeplőtelen”? Erre két képet tár elénk a mai liturgia. Az egyik az Angyali Üdvözlet Máriája, a názáreti Szűz, a papi törzs leszármazottja, „Izrael szent maradéka”, aki igent mond az Úrnak, teljesen rendelkezésére bocsátja magát, és ezáltal Isten élő templomává válik.
A másik kép a Teremtés Könyvéből származik, amely megjövendöli, hogy az ember és a kígyó által jelképezett rossz, a halál közötti küzdelem jelöli majd meg az egész történelmet. A jövendölések között azonban az is szerepel, hogy egy nap az asszony „törzsének” ivadéka legyőzi a kígyót, és az ember által Isten győz majd. E szövegről elmélkedve megértjük, mi az eredeti bűn, az örökölt bűn, és azt is, hogy mi a megváltás.
Az ószövetségi szakaszból az tárul elénk, hogy az ember nem bízik Istenben. Istent vetélytársnak tekinti, aki korlátozza szabadságát. Az ember saját maga akarja megszerezni az ismereteket a tudás fájáról, hogy Istennel egyenrangúvá váljon, hogy hatalomhoz jusson. A szeretetet elutasítva az igazság helyett a hazugságot választja. A szeretet azonban nem függőség, hanem olyan ajándék, amely életet ad. Az ember szabadsága egy korlátozott lény szabadsága, amely maga is korlátozott. A szabadságot csak másokkal megosztva birtokolhatjuk. Csak akkor élhetünk helyesen, ha az igazságnak megfelelően, vagyis Isten akarata szerint élünk. Isten akarata pedig nem egy kívülről az emberre kényszerített törvény, hanem természetének, lényegéből fakadó mértéke, amely Isten képmásává, szabad teremtménnyé teszi.
A Teremtés Könyvének ez a szakasza magába foglalja minden idők történetét, azt, hogy mindnyájan magunkban hordozzuk azt a csepp mérget, amelyet eredeti bűnnek nevezünk. Éppen a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén felmerül bennünk a gyanú támad, hogy aki soha nem vétkezik, alapjában véve unalmas személy, valami hiányzik életéből, az a drámai dimenzió, hogy önálló legyen. Azt hisszük, hogy csak akkor vagyunk igazán szabadok, ha nemet mondhatunk, ha leszállhatunk a bűn mélyébe, ha kipróbáljuk szabadságunkat Isten ellenében is, hogy valóban önmagunk lehessünk. Azt gondoljuk, hogy a rossz végülis jó dolog, hogy egy kicsit szükségünk van rá, mert így megtapasztaljuk a lét teljességét.
Ha azonban körülnézünk a világban, azt látjuk, hogy a rossz soha nem emeli fel az embert, hanem éppen ellenkezőleg, megmérgezi életét, mindig megalázza, megkárosítja, lealacsonyítja. A Szeplőtelen Fogantatás ünnepe pedig azt tanítja: aki tökéletesen átadja magát Istennek, nem válik ezáltal játékszerré kezében, nem veszíti el szabadságát. Csak az az ember találja meg az igazi szabadságot, a jó szabadságának végtelen, alkotó nagyságát, aki maradéktalanul Istenre bízza magát. Minél közelebb van az ember Istenhez, annál közelebb van az emberekhez. Erre mutat példát Mária, ezért lehet minden vigasz Anyja, édesanya, akihez minden szükségünkben fordulhatunk. Mint a fájdalmas Anya, osztozik szenvedésünkben, mindenki iránt nyitott szívében Isten jósága sokkal közelebb került hozzánk. Köszönjük meg Istennek jóságát, hogy nekünk ajándékozta Máriát, Anyját, az Egyház Anyját és vigyük el Mária világosságát a történelem éjszakájába – zárta homíliáját XVI. Benedek pápa.