Török Csaba atya elmélkedése Ádvent első vasárnapjára
Az új liturgikus
évben, amelynek vasárnapi olvasmányos rendje a „B” jelzést viseli, Szent Márk evangéliumát
követhetjük végig. Ez az evangélium a négy közül a legrövidebb, és szövegében igen
közel áll Máté evangéliumához. Mivel kis terjedelmű, az olvasmányos rend kiegészül
más evangéliumokból vett szakaszokkal is, ahogyan azt már az adventi vasárnapokon
is láthatjuk majd. Advent első vasárnapjának evangéliuma Szent Márk könyvének végéről
való. Jézus már bevonult Jeruzsálembe, s bár nem ott lakik, hanem a közeli Betániában,
naponta elmegy a szent Városba, imádkozik a templomban, s példabeszédekben tanít,
jeleket művel. A mi perikópánk az utolsó beszéd, Jézus utolsó megszólalása a szenvedéstörténet
előtt – utána már a főtanács határozata, Júdás árulása következik. Azért fontos
ezt tudatosítani magunkban, mert így az elhangzó szavak erősebb hangsúlyt, mélyebb
színezetet kapnak. Nem pusztán egy tanító bölcs gondolatai ezek a nem tudott, nem
ismert világvégéről, hanem Jézus utolsó buzdítása a virrasztásra önnön halála és feltámadása
előtt. Mondhatjuk azt is, hogy Márk evangéliumában ez Jézus utolsó tanítói megszólalása,
az utolsó intés, a Mester végszava. Ezt azért lényeges átéreznünk, mert így ráébredünk,
hogy a virrasztás nem puszta következménye annak a ténynek, hogy nem tudjuk, mikor
jön el az idő. Több ennél – a virrasztás a Krisztus által meghirdetett evangéliumi
hit középpontja, belső lángja. Kereszténynek lenni annyit tesz, mint virrasztónak
lenni. Kereszténynek lenni annyit tesz, mint kapusnak lenni a világban, olyan szolgának,
akire az eltávozó úr a többi szolga gondját bízta. Ezáltal elkezd körvonalazódni
a keresztény hit adventi jellege. Ugyanis Advent nem pusztán a Kisded születéséről
való megemlékező ünnep készülete – hanem újra átélése annak a ténynek, hogy az Úr
még mindig nem lépett a földre másodszor, még mindig nem jött el dicsőségben. Egyszer
már itt volt csendben, szegényen; a Szentlélek erejében hitet, egyházat hagyott hátra,
amelynek ellent lehet mondani, amelyet meg lehet tagadni. De ő még egyszer eljön,
amikor már nem lesz ellene mondás és kétkedés, csakis a végső igen vagy a végső nem.
Az Úr az egyszer már Eljött, de ugyanakkor a folyton Érkező is. Az Úr az, akire visszaemlékezünk,
s az Úr az, akit emlékezve várunk. Ő az egyszer már Eljött, de Mennybement, mégis
itt Maradt, akinek újra el kell jönnie, hatalma teljességében. A keresztény hívő
ezen pólusok, ezen paradox kijelentések gyújtópontjában él. A már beteljesült, a most
jelenlévő, s a jövőben várt, remélt dimenzióiban létező, valóban adventi ember. Máté
evangéliumának szakasza azonban rávilágít, hogy ez a furcsa és sajátos létmód egyszersmind
felelősség is a többiekért. Az egész világ, minden egyes ember Isten szolgája – ez
a második Úrjövetkor válik majd nyilvánvalóvá. De addig vannak szolgái, akiket különös
módon kiválasztott. Ők azok, akikre a világért, a többi emberért való felelősségvállalás
gondjait bízta, akiket kapusnak tett, kapusnak anyagi és szellemi, időbeli és örök
mezsgyéjén. Kapusokká tett ő minket, hogy virrasszunk. A hit figyelmeztet: a mindenség
örök kapui, hatalmas kapuszárnyai fel fognak tárulni, a Király át fog lépni rajtuk,
ő lesz az, aki győztes és hatalmas a csatában, ahogyan azt a Zsoltáros énekli (vö.
Zsolt 23,9). Ugyanezen zsoltárszakaszt fejtegetve Szent Irenaeus rávilágít arra, hogy
a kaput, az anyagi és az isteni világot elválasztó kaput föltáró erők az angyalok
voltak, amikor Jézus emberré lett, majd amikor felment a mennybe. Mi, keresztények,
ennek a kapunak a túloldalán állunk – mi ezen az oldalon, társulva a mennyeiekhez,
várjuk a kapu harmadik feltárulását. Küldöttei, őrzői vagyunk a titoknak, a világért,
amelynek virrasztói vagyunk. Épp ezért időszerű felolvasni egy részletet Kacsó
Sándor „Advent a légerben” című verséből:
„Ó, gyere be, kicsi Jézus, Ó,
gyere be, béke, Hajszolt lelkem hajlékába, Fáradt lábam, hajlott hátam Bús
Betlehemébe.
Nagyon rossz a világ most itt, Zárva ajtó, ablak, Mindhiába
kopogtatnál, Előkelőbb lakásokban Aligha fogadnak.
(...)
Gyere
bé hát, kicsi Jézus, Karácsonyi béke! Rozzant testem kis ablakán Hadd tekintsen
ki az öröm meleg lámpafénye.”
Advent első vasárnapjának evangéliumi szakasza
emlékeztessen tehát arra, hogy virrasztók vagyunk a világban, a világért, s a szent
adventi időszak kezdetén szítsa fel bennünk a vágyat: szemeinkből, szívünkből a várakozás
öröme sugározzék fényként az egész világra – hisz mi vagyunk itt e földön a kapusok,
a titok, a fény örzői.