November 21-én Lengyelország főpásztorai megkezdték december 17-ig tartó ad limina látogatásukat

A lengyel főpásztorok 129-en vannak, három csoportban végzik ad limina látogatásukat. A püspökkari konferencia elnöke Józef Michalik érsek, titkára Piotr Libera püspök. Az ország prímása Józef Glemp bíboros, az apostoli nuncius Józef Kowalczyk érsek.
A Magyarországnál több mint háromszor nagyobb Lengyelország lakóinak száma a 2003-as népszámlálás szerint 38 millió 800 ezer, 51%-a nő. A munkaerő 60%-a negyven év alatti, tehát Európa legfiatalabb országai közé tartozik.
A lakosság 98%-a lengyel, az elenyésző nemzeti kisebbségeket németek, ukránok és beloruszok alkotják. A nemzet 91%-a katolikus, az ortodoxok 580 ezren, a protestánsok 300 ezren vannak, a zsidók száma mindössze 1300.
Az ország területe 44 egyházmegyére oszlik, ez a szám magába foglalja a tábori püspökséget és a két görög-katolikus egyházmegyét is.
A 10 ezer plébánián 23.500 pap látja el a hívek lelki gondozását, a szerzetes papok 5 ezren vannak, a szerzetes testvérek száma 1300, az országban 23 ezer szerzetesnő tevékenykedik. Az egyházmegyei szemináriumokban 5 ezren készülnek a papi hivatásra, míg a szerzetesi novíciusok száma 2 ezer.
P. Adrzej Koprowski, rádiónk programigazgatója, a lengyel püspökök ad limina látogatásához írt megfontolásaiban többek között megállapítja, hogy napjaink lengyel társadalmában a mélyen beivódott keresztény kultúra és az erkölcsi válság, intellektuális eltévelyedés kereszteződése tapasztalható. Egyfelől a rendkívüli pillanatokban, mint például amilyen II. János Pál pápa halála, vagy az október 16-án megtartott „A Pápa Napja” voltak, a közösségi összetartozás tanúi lehettünk, amikor az egyház fontos vonatkozási pont, ugyanakkor szüntelen érezhető az egyház megújulásának szükségessége. A Szentszék és a lengyel kormány között 1993-ban megkötött konkordátum hangsúlyozza, hogy az „önállóság és függetlenség” jelentik az állam és az egyház közötti kapcsolatok alapját, de azt is, hogy mindkettő ugyanazt a társadalmat szolgálja. A konkordátum, amely a katolikus egyház és az állam közötti kapcsolatok normáit fektette le, egyben példát is jelent az országban jelen lévő többi keresztény közösség és vallási felekezet és az állam közötti kapcsolatok számára.
Vajon a lengyel főpásztorok jelenlegi ad limina látogatása hozzásegít-e ahhoz, hogy az országban jelen lévő szerzetesi közösségeket beilleszék az egyházmegyék lelkipásztori terveibe, figyelembe véve az egyes férfi, illetve női szerzetesi közösségek sajátos karizmáját, leküzdve a feszültségeket? – teszi fel a kérdést P. Koprowski, rádiónk programigazgatója. A másik fontos terület, a világi hívek szerepének kiszélesítése, annak érdekében, hogy jobban jelen lehessenek az ország kulturális és közéletében. Ez a célkitűzése a katolikus mozgalmak harmadik kongresszusának is, amely 2005 és 2007 között zajlik, témák és régiók szerint. Ezek között a témák között szerepel a „II. János Pál nemzedéke” is, azok a fiatalok, akik Karol Wojtyła pápasága alatt nőttek fel. A lengyel részegyház feladatai közé tartozik, hogy elmélyítse II. János Pál ráhagyott örökségét. Wojtyła pápa többször is javasolta, hogy közösen elmélkedjenek azokról a beszédeiről, amelyeket 1997-es és 99-es lengyelországi apostoli útjai során intézett honfitársaihoz, és amelyekkel 1998-ban a lengyel püspökökhöz fordult, utolsó ad limina látogatásuk során.
II. János Pál 9 alkalommal kereste fel szülőföldjét, először 1979-ben, amely nyitányát jelentette a kelet-európai kommunista rezsimek összeomlásának. A Pápa 2002-ben vett búcsút hazájától, amely egyben 98. nemzetközi útját is jelentette.
Halála előtt nem sokkal megjelent „Emlékezet és Identitás” c. könyvében így írt hazája és Európa kapcsolatáról:
„Amikor 1978. október 16-án este megjelentem a Szent Péter Bazilika loggiáján, hogy köszöntsem a téren összegyűlt rómaiakat és zarándokokat, akik a konklávé eredményére várakoztak, azt mondtam, hogy „egy távoli országból” jöttem. Alapjában véve a földrajzi távolság nem volt olyan nagy. Amikor a távolságról beszéltem, a vasfüggönyre utaltam, amely akkor még létezett. A Pápa, aki a vasfüggönyön túlról jött, bizonyos értelemben messziről jött, még akkor is, ha valójában magából Európa szívéből érkezett. A kontinens földrajzi középpontja ugyanis lengyel földön található. A vasfüggöny időszakában elfeledkeztek Közép-Európáról. Eléggé mechanikusan alkalmazták a Nyugat és Kelet felosztást, Berlinre, Németország fővárosára, mint jelképre tekintettek, mivel a város egyik része a Szövetségi Németországhoz, a másik pedig a Német Demokratikus Köztársasághoz tartozott. A valóságban ez a fajta megosztás teljesen mesterséges volt. Politikai és katonai célokat szolgált. Meghatározta a két tömb közötti határokat, anélkül, hogy figyelembe vette volna a népek történelmét. A lengyelek számára elfogadhatatlan volt, hogy keleti népnek nevezzék őket, figyelembe véve azt a tényt is, hogy a nemzet határait, éppen azokban az években Nyugat felé terjesztették ki. Feltételezem, hogy egy ehhez hasonló minősítésnek az elfogadása ugyanolyan nehéz lehetett a csehek, a szlovákok, a magyarok számára, csakúgy mint a litvánoknak, a letteknek és az észteknek. Ebből a szempontból, ékesszóló jelkép értékű lehetett az a tény, hogy Lengyelországból, Krakkóból választottak Pápát. Ez a hívás nem pusztán egy személynek szólt, hanem az egész egyháznak, amelyhez a kiválasztott születésétől fogva kötődött; közvetve az egész nemzetnek is szólt, amelyhez tartozott.” –írta II. János Pál pápa „Emlékezet és Identitás” c. történelmi elmélkedésében.