„Semmiféle új nyilvános kinyilatkoztatást nem kell várnunk a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőséges eljöveteléig.” –idézett XVI. Benedek pápa a Dei Verbum k. zsinati dokumentumból

Vasárnap délben az Úrangyala elimádkozásakor mondott beszédében XVI. Benedek pápa arra emlékeztette a Szent Péter teret megtöltő híveket, hogy 1965. november 18-án hagyta jóvá a II. vatikáni zsinat a Dei Verbum dogmatikus konstitúciót. Ez a dokumentum a egész zsinati építmény tartó oszlopát jelenti. Tárgyalja a Kinyilatkoztatást, annak átadását, a Szentírás értelmezését és az egyház életében betöltött alapvető jelentőségét. A teológiai megújulás gyümölcseit összegyűjtve, a II. vatikáni zsinat a középpontban helyezi el Krisztust, aki „az egész kinyilatkoztatás közvetítője és teljessége”. Valóban, Jézus, a testté lett Ige, aki meghalt és feltámadt, beteljesítette az üdvösség művét, amely tettekből és szavakból áll, és a maga teljességében kinyilvánította Isten arcát és akaratát. Így tehát „semmiféle új nyilvános kinyilatkoztatást nem kell várnunk a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőséges eljöveteléig.” – idézett a Dei Verbum k. dogmatikus konstitúcióból a Szentatya. Az Apostolok és utódaik, a püspökök annak az üzenetnek a letéteményesei, amelyet Krisztus egyházára bízott, hogy a maga teljességében átadja azt minden nemzedéknek. Az Ó- és Újszövetségi Szentírás és a szent Hagyomány tartalmazzák ezt az üzenetet, amelynek megértésében az egyház a Szentlélek segítségével halad előre. Maga ez a szent Hagyomány ismerteti meg a Szent Könyvek telje kánonát, helyes módon értelmezi azokat. Isten tehát, aki a pátriárkákhoz és prófétákhoz intézte szavait, továbbra sem szűnt meg Egyházához és rajta keresztül a világhoz szólni.
Az egyház nem önmagából, hanem az Evangéliumból él és az Evangélium adja meg az irányvonalat előrehaladásához. A Dei Verbum zsinati konstitúció nagy lendületet adott Isten Szava érvényre juttatásának, és az egyházi közösség életének mélyreható megújulásához vezetett, különösen a hithirdetés, a katekézis, a teológia, a lelkiség és az ökumenikus kapcsolatok terén. Isten Szava ugyanis, a Szentlélek működésének köszönhetően vezeti a híveket az igazság teljessége felé. Ennek a bibliai tavasznak a gyümölcsei közül a Pápa a lectio divina ősi gyakorlatát említette meg, amely a Szentírás „spirituális olvasatát” jelenti. Ez abból áll, hogy hosszasan elidőzünk egy bibliai szövegnél, újra és újra elolvassuk, mintegy „átrágjuk” magunkat rajta, mint ahogy ezt az egyházatyák mondják, és mintegy utolsó cseppig kicsavarjuk „levét”, hogy táplálja elmélkedésünket és szemlélődésünket, hogy életadó nedvként öntözze meg mindennapi életünket. A lectio divina azt igényli, hogy elménket és szívünket a Szentlélek, vagyis a Szentírás Sugalmazója világítsa meg, és „vallásos tisztelettel” hallgassuk szavát.
Ez a magatartásforma jellemző Szűz Máriára, mint ahogy ezt jelképesen mutatja az Angyali Üdvözlet ikonja: a Szűz befogadja a mennyei Hírnököt, miközben éppen a Szentírásról készült elmélkedni. A jelenet szokásos ábrázolása szerint Mária nyitott könyvet tart kezében, vagy ölében. Ez az a kép, amelyet az egyház a zsinat révén felkínál önmagáról a Dei Verbum konstitúcióban, annak kezdő szavai szerint: „Isten igéjét vallásos tisztelettel hallgatva”. Imádkozzunk azért, hogy Máriához hasonlóan, az egyház is legyen az Isteni Szó hűséges „szolgáló leánya” és mindig szilárd bizalommal hirdesse (az üdvösség üzenetét), hogy az egész világ hallván higgye, a hitben remélje, és remélvén szeresse”. Idézte XVI. Benedek pápa a Dei Verbum dogmatikus konstitúció első pontjának befejező szavait.
Az Úrangyala elimádkozása után franciául, angolul, németül, spanyolul, lengyelül, végül olaszul köszöntötte a szakadó eső ellenére az egész teret megtöltő hívősereget.