Piero Marini: Liturgia e bellezza - Pákozdi István, egyetemi lelkész könyvismertetése
 

Az immár tizennyolc éve a pápai főceremóniárius tisztségét betöltő Piero Marini érsek „Liturgia és szépség” című műve nemrég jelent meg Rómában a Vatikáni Kiadó gondozásában. Bevezetőjében, - amelyet éppen 2005. április 24-re, Húsvét 5. vasárnapjára datált, ez volt XVI. Benedek pápa péteri szolgálatának kezdete, - világossá teszi, hogy a II. Vatikáni zsinat Sacrosanctum Concilium liturgikus konstitúciója kihirdetésének negyvenedik évfordulójára szánta munkáját. Ez egybe esett II. János Pál pápa liturgikus szolgálatával.
A könyv első nagy egysége a megújított liturgia négy évtizedes tapasztalatának reflexióit foglalja össze, míg a második, a „Nobilis pulchritudo” (nemes, pompás szépség) címet viselő, elmélyíti a szépség és a liturgia kapcsolatát, különösképpen is Róma püspökének, a legfőbb pásztornak ünneplésformái nyomán. Marini érsek nyíltan kimondja: a Szentlélek ébresztette a liturgikus mozgalmat, sugalmazta a zsinati atyákat, és kíséri azóta is a megújult liturgia helyes alkalmazását, folytatva tevékenységét az igén és a szentségi jeleken keresztül az Egyházban. Ezért szükséges, hogy a liturgia számára a legszebb helyet, a legjobb időt, a legméltóbb csendet és önmagunktól való elszakadást biztosítsuk. Így képes újra meg újra betölteni annak szépsége a szívünket.
Az első tanulmány a zsinat tanításának legelső gyümölcsét, a liturgikus konstitúciót méltatja. A Péter-utódok sorában megemlékezik, az un. „liturgikus pápákról”, I. Szent Damazusról, Szent Sziriciuszról, Nagy Szent Leó pápáról, Szent Geláziuszról, Nagy Szent Gergelyről, VII. Gergelyről, XIV. Benedekről, akik több liturgikus szöveg megalkotói voltak. A pápai szertartásoknak egészen sajátos természetük van, ma is minden egyes alkalomra külön liturgikus könyvet készítenek, akár Rómában folyik a szertartás, vagy bárhol a világon. Marini érsek visszaemlékezik ezeknek a végeláthatatlan sorára: ragyogó bazilikák, híres szentélyek, egyszerű templomok, terek, stadionok, repülőterek, hangárok, kórházi folyosók, börtönök, a szenvedés és az üldöztetés által megjelölt helyek. A zsinat utáni pápai liturgiák mindig alkalmazkodtak az ünneplő közösséghez, azok kulturális gyökereihez, szokásaihoz, hagyományaihoz, nem feledve, hogy mindegyik középpontjában a húsvéti misztérium, és az Üdvözítő második eljövetelének boldog várása állt. Az utóbbi évtizedek nagy ajándéka volt a liturgia inkulturációja, annak lépcsőzetes, bölcs, a Szentszék kritériumainak megfelelő adaptálása, nem feledve az ökumenikus és a vallásközi imádságok rítusait sem.
A pápai szertartásokban mindig kiemelkedő hely jut Isten igéjének, ahogy azt a zsinat szándékolta. A mű szerzője számára nem kérdés, hogy szükségszerű volt a liturgikus reform, annak teológiai princípiumai mélyek, és állandóságuk van. Ennek megértéséhez és a gyakorlatba történő átültetéséhez igen fontos a papság liturgikus öntudatának kialakítása és az állandó képzés. A zsinat által megindított reform sok-sok értéke között említi a könyv a liturgia és a művészet kapcsolatát. Már VI. Pál pápa találkozott személyesen a művészekkel (a Sixtus kápolnában, 1964. május 7-én), II. János Pál pápa pedig levelet írt hozzájuk (1999-ben).
Az első rész második tanulmánya a Szentlélekre figyelmes egyházi magatartást elemzi, amely kíséri a liturgikus konstitúció megvalósítását. Nem szabad felednünk, hogy a Sacrosanctum Concilium zsinati konstitúció az egész egyház történelmében először szentel e témának egy olyan dokumentumot, amely a legjelentősebbek között van. Értékeli a múltat, igyekszik feltárni a forrásokat és tisztázni a liturgia természetét: „A liturgián keresztül megváltásunk műve aktualizálódik, folytatódik” (SC 2).
A könyv második nagy részében szintén két tanulmány szerepel: a liturgia és a szépség kapcsolata a megújult pápai celebrációkban, és a szépség Róma püspökének liturgikus eszközeiben, jelképeiben. – A zsinat azt írja elő, hogy a püspökök törekedjenek a „nemes szépségre” (SC 124), innen a kötet alcíme is. VI. Pál pápa 1965-ben leegyszerűsítette a liturgiában körülötte állók körét azokra a szolgálattevőkre, akiknek tényleges feladataik vannak. Be kellett vezetni a Szent Péter bazilikában az ige felolvasásának méltó helyét, az ambót, a hívek áldoztását a pápai szentmiséken és a pápával való koncelebrációt, valamint elhagyni sok, még a XV. századból fennmaradt teátrális vonást. Marini érsek fölteszi a kérdést: vajon a zsinat után csak külsőségek változtak meg, vagy a szépérzékünk is? Ami a liturgia szépségét megalapozza, az a tény, hogy az egyszerre Krisztus és az Egyház aktusa. Nagy Szent Leót idézi: „Az, ami Krisztusban látható volt, az átkerült az Egyház szentségeibe” (Sermo 74,2). A liturgikus gesztusoknak a szeretet egyszerű gesztusainak kell lenniük, ahogyan Jézus gesztusai is ilyenek voltak. Gesztusok, szavak, tér, idő és rend teremtik meg a liturgia szépségét.
A pápai liturgiák is átmentek egyfajta zsinat utáni reformon: az un. Szentté avatási konzisztórium, az új bíborosokat kreáló konzisztórium, a boldoggá- és szentté avatási szertartások. A pápai szentmisék rendjét is a liturgikus év határozza meg, ám bizonyos ünnepek kiemelését „aggiornált” rítusokkal egészítették ki: karácsonykor az Üdvözítő születését meghirdető un. Kalendával, a római Martirológiumból, a kis Jézus virágcsokros megajándékozását a Glória himnusz alatt (a különféle kontinensekről származó gyermekek részvételével). Nagycsütörtökön katekumenek, betegek, bérmálkozók, diakónus- és papjelöltek kísérik a szent olajokat. Húsvétvasárnap pápai liturgiájába 2000 óta visszakerült a Resurrexit régi rítusa, új elnevezéssel: Péter, a föltámadás tanúja. Ebben először a diakónus megnyitja az üdvözítő Krisztus ikonja, az un. Acheropita kis ajtaját, majd énekli a feltámadás jó hírét, amire a Szentatya válaszol. A Pünkösd előtti virrasztásba be lett illesztve a homília után a bérmálás szentségének emlékezete. Mindezekben a különleges pápai szertartásokban fontos a gesztus, a kép (az ikon) és a szó kapcsolata az ünnepelt misztériummal a hívek aktív közreműködésével. Marini érsek leírásából kiderül, hogy mivel a Szent Péter bazilikában nincsen állandó helye a pápai katedrának, tervbe vették egy a Szent Péter bronz szobrával szemben álló pápai katedra fölállítását, ám ez még nem valósult meg. Ugyanígy a Sixtus-kápolna szentélyének átrendezése (pápai katedra, szembemiséző oltár, ambó) sem valósult meg. Több alkalommal éppen II. János Pál pápa akaratára beleillesztettek a liturgiába néhány afrikai, ázsiai és óceániai elemet (keleti zene japán zeneszerszámokkal, keleti virágdíszítés és illat a szentévi kapu körül, amerikai virág és lámpás-kíséret az evangéliumos könyv előtt, a felajánlási körmenetek és a misekánon végi doxológiát lezáró Ámen ünnepélyes éneklése).
Marini érsek leírja minden pápai szertartás pontos liturgikus-teológiai előkészítését, amelyet a Premessa, az adott rítus magyarázó bevezetése előz meg. A pápa minden apostoli útját jóval előre szakértőkkel készítik elő, és szerkesztik meg a hívek számára az un. librettot, valamint a pápai misekönyvet. Nagy gonddal készítik elő az un. Praeparanda jegyzékét, amelyben az előkészítendő dolgok és a résztvevő személyek nevei olvashatók. Mindegyik esemény előtt egy nappal részletes próbát tartanak.
A mű záró harmada az ikonográfia és a liturgia kapcsolatáról szól. Idézi a II. Níceai zsinat határozatát (VIII. század) a képi ábrázolásokról és azok tiszteletéről az egyházban. Az ikonok használata, újra felfedezése a liturgiában összeköti keletet és nyugatot.
Végül az utolsó nagy fejezet a Róma püspöke liturgikus jelvényeinek szépségéről tárgyal. Ezek közül sok már a múlté: a tiara, a lábbelik, a kesztyűk, a szívószál a szentvér vételéhez, stb. Néhány eszköz és jelvény azonban kifejezetten a péteri szolgálat láttatására ma is megmaradt, sőt újra nagyobb jelentősséget kapott. 1964 óta a pápák már nem használnak tiarát, hanem csak püspöki mitrát (süveget). A pápai pallium viszont, ami eddig hasonló volt a többi pátriárkáéhoz, a IV. századig nyúlik vissza. Kezdetben csak a római pápák munusának, megkülönböztetett hatalmának volt a jelképe. Később az érsekek, egyes püspökök, mint privilégiumot kapták meg a pallium viselésének jogát. Az ősi ikonográfikus ábrázolásokon, mozaikokon látható, hogy a pápa palliuma széles, és jelképezi a vállán hordozott bárányt. Ez a forma ekléziológikus értelmű, míg a másik, szokványos Tau-forma krisztológikus, Krisztus keresztjére utal. A piros keresztek Krisztus Urunk sebeire emlékeztetnek, míg a tűk a keresztre feszítés szegeire. Ezt a megújított formájú palliumot helyezték XVI. Benedek pápa vállára, pápai szolgálata kezdetén, aki szentbeszédében ki is tért ennek értelmére, magyarázatára. A püspöki gyűrű viselete egészen a IV. vagy legkésőbb a VII. századig nyúlik vissza. A pápáé un. „halászgyűrű”, a zsinat szándékának megfelelően egyszerű, XVI. Benedek pápáé a galileai halász képével és a pápa nevével díszített. A pásztorbot, a pápáé különböző a többi püspökétől, mert kereszt alakban végződik. Korábban a római pápák nem használtak ilyet, az un. ferulát, vagy Taut hordozták a pápai menetben, VI. Pál óta használják ezt a jól ismert formát. A liturgiában használatos eszközök és ruhák tükrözni kívánják a szentséget, ami az ünneplés középpontjában áll. A szépség és a liturgia szolgálata visszautasítja a banalitást, a fantázia-szüleményeket, a rögtönzést és a szeszélyes ötleteket. A könyv azzal zárul, hogy a szerző idézi XVI. Benedek pápa szolgálatának kezdetén mondott beszédének azt a részletét, amely új, péteri szolgálatának jelképeit magyarázza. Ez azt jelenti, hogy maga a Szentatya tudatában van ezek jelentősségének, és saját szabad döntéseként eszközöltek bennük némi zsinat utáni módosítást.
A 140 oldalas könyv ritka szép képekkel illusztrált: a fedelén egy IV. századi aranyos üveg látható a Vatikáni Múzeumból, Péter és Pál arcképével és egy ősi Krisztus-monogrammal, a fejeztek között pedig arany medállionok, mind a péteri szolgálat képei. A pápai ház liturgikus vezetőjének tanúságtétele ez a mű, híradás arról, amit néhányan megkérdőjeleznek: a II. Vatikáni zsinat utáni liturgikus változások pozitív irányáról, értelméről, hasznáról és maradandóságáról.
Dr. Pákozdi István