"A mécses elalszik, a krizantém elhervad, de Jézus és az ő szerettei, mi fel fogunk támadni" - Kajtár Edvárd atya elmélkedése

Halottainkra emlékezünk. Elhunytjaink élettelen, szomorú, komoran sötét hamvaira az életet jelképező virágot és az égő mécsest visszük, mert ezek fejezik ki a kifejezhetetlen vágyat, reményt: valami talán nem halt meg vele, benne, és halálával bennünk. Jézus is kiment szeretett barátjának, Lázárnak a sírjához a temetőbe. Ott találta Lázár közvetlen hozzátartozóit, akik fájdalmukban szóvá tették neki, hogy ha itt lett volna akkor, amikor haldokolt a testvérük, akkor talán nem halt volna meg. Jézus gyászolta és siratta azt, akit szeretett, és aki most a sírban feküdt. Szabad és kell sírni, fájni. És Jézus nem akarja ezt a fájdalmat, ezt a keserű könnyet egy csodával elvenni tőlünk, mert ez is hozzátartozik az emberhez. Hozzánk tartozik a halál, mint ahogyan elhunyt hozzátartozóink továbbra is hozzánk tartoznak, mi pedig hozzájuk. Jézus nemcsak kiment elhunyt barátjához a temetőbe, hanem kis időre rá, maga is meghalt, és az ő barátai, hozzátartozói kimentek az ő sírjához is sírni, fájni. Sírunk, fájunk, mert minden elmúlik, és ezt érezzük, ez elől nem menekülhetünk. De az élő virág és az égő mécses arra ösztönöz, hogy kell lennie ebben a halálban valami múlhatatlannak, valami örökké élőnek, ami a könnyek és fájdalom után jön. A temetőbe „sírt nyitogatni megyünk”, mert hívő emberekként mi sem tehetünk mást, mint amit Jézus tett, amikor letörölte arcáról a gyász könnyeit Lázár sírjánál – így szólt: „vegyétek el a sír bejáratától a követ”. Csak egy ember jött vissza eddig a halálból. Vele menjünk mi is e napokban szeretteink sírjához, és majd vele menjünk el a saját halálunk titkába is. A mécses elalszik, a krizantém elhervad, de Jézus és az ő szerettei, mi fel fogunk támadni.