Gondolatok Mindenszentek ünnepére - Kajtár Edvárd atya, a pécsi szeminárium spirituálisának elmélkedése

Mindenszentek ünnepén azokra a szentéletű keresztényekre emlékezünk, akiknek a liturgikus év során nincs saját emlék- vagy ünnepnapjuk, mégis a névtelenségük és az ismeretlenségük ellenére példaképek számunkra Krisztus Urunk követésében, és imádságaikkal óvnak és közbejárnak értünk az Úrnál. A Szentírásban nagyon hangsúlyos, hogy Isten az egyedül szent, de ez az ő szentsége mindenekelőtt nem elkülönülés a nem szent embertől, hanem cél, amely elérhető, és aki az ő választottai közé tartozik, azok számára ez, a szentté válás kell az élet egyetlen céljává, értelmévé válnia: „Szentek legyetek, amint én az Úr, a ti Istenetek szent vagyok.” (Lev 19, 2). Jézus, aki az „Isten szentje” az evangéliuma által ezt a szentséget sajátos fényben éli elénk, és minden embert – vagyis nemcsak a választott nép fiait – erre a szentségre hív meg, név szerint és személyesen.
Megkeresztelt testvérem, te már szent vagy, és a boldogságodat, melyre öntudatlanul is vágyódsz, ebben a szentségben, ennek a keresztségtől fogva benned lévő szentség-csírának a kibontakoztatásában keresd. „Legyetek olyanok, mint a ti mennyei Atyátok” – buzdít Jézus, vagyis, „keltsük fel napunkat jókra és gonoszokra egyaránt”, hittel átitatott emberségünk értékeit nyújtsuk azoknak is, akik nem szeretnek, akik ellenségesek velünk. A szeretet tesz szentté, de nem az önző, gyönyört és kényelmet kereső „önszeretet”, hanem az, ahogyan Jézus szeretett: „úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket” (Jn 13, 34). Sokszor panaszkodunk, hogy bár „nagy bűneink” nincsenek, mégis keserű, élettelen az életünk. Mindenszentek ünnepe először, a koraközépkorban azoknak a vértanúknak állított emléket, akiket tömegesen, nyilvántartás nélkül gyilkoltak le a hitükért. Semeddig sem tartott volna megtagadniuk a politikai rendőrség előtt a keresztény mivoltot, és akkor megúszták volna a halált, de ők mégsem ezt tették. Istennek hála, azok az idők elmúltak, mi mégis oly könnyen megalkuszunk a hitünkre, a szentségünkre, merő gyávaságból, félelemből, vagyis mert nem vagyunk szabadok. A szentség szabadság, de nem „csak úgy”, hanem szabadság „a jók és rosszak” egyforma szolgálatára, az igazságban való életre, mely kizár mindennemű mellébeszélést, csalást, hazugságot, és szabadság az örömben, a szelídségben megélt életre, mert ez békét ad, és Isten a „béke Istene”, vagyis a béke szentségének ajándéka életünkben.