„Isten gyöngédsége nagy vigasztalást és egyben nagy felelősséget is jelent nap mint nap az ember számára” – mondta a Pápa szerda délelőtti katekézisében.

Az általános kihallgatás során XVI. Benedek pápa Szent Pál Filippiekhez írt levelének soraihoz fűzte elmélkedését. Arról a himnuszról van szó, amely mind lefelé, a föld felé, mind pedig felfelé, az ég irányába mutat. Az első mozzanatban Jézus Krisztus, a természetéhez tartozó isteni ragyogásból, saját választása alapján, leszáll a földre és vállalja a kereszthalál megaláztatását. Így megmutatja, hogy valóban ember, a mi megváltónk, mivel hitelesen és maradéktalanul részt vesz létünk valóságában, a fájdalomban és a halálban. A második, égre törő mozzanat felfedi Krisztus húsvéti dicsőségét, mivel Krisztus, halála után, újra isteni fensége teljes ragyogásában jelenik meg.
Az Atya, aki elfogadta a Fiú engedelmes cselekedetét a Megtestesülésben és a Kínszenvedésben, most „felmagasztalja” Őt. Ezt a felmagasztalást Isten nemcsak az által fejezi ki, hogy Jézust jobbjára ülteti, hanem azzal is, hogy „minden mást fölülmúló nevet adott neki”. A bibliai nyelvezetben a „név” jelöli egy személy valódi lényegét és sajátos szerepét, kinyilvánítja az illető legbensőbb énjét. A Fiút, aki szeretetből megalázta magát egészen a halálig, az Atya semmi máshoz nem hasonlítható méltósággal ruházza fel, azzal a „Névvel” jelöli, amely „Urat” jelent és ami magáé Istené.
A hitvallás, amelyet földre borulva kórusban zeng az ég és a föld, világos és egyértelmű: „Jézus Krisztus az Úr”. A görög szöveg megállapítja, hogy Jézus Kyrios, királyi címről van szó, amely a Biblia görög fordításában Isten Mózes által kinyilvánított neve, szent és kimondhatatlan név.
Egyrészt tehát ez Jézus Krisztus egyetemes uralmának elismerését jelenti, amely előtt az egész teremtett világ lerója tiszteletét, alattvalóként borul le lába előtt. Másrészt a hitvallás Krisztust isteni mivoltában mutatja be, aki méltó az imádásra.
Ebben a himnuszban a kereszt botrányára és még ezt megelőzően a testté vált Ige valódi emberi mivoltára történő utalás és a feltámadás eseményében fonódik össze és csúcsosodik ki. A Fiú önfeláldozásig menő engedelmességét követi az Atya válasza, amely a Fiú megdicsőítése, ehhez kapcsolódik az emberiség és a teremtett világ részéről történő adoráció. Krisztus egyedisége nyilvánul meg abban a szerepében, hogy Ő a megváltott világ Ura. Azért illeti meg őt ez a szerep, mert mindhalálig, tökéletesen engedelmes volt. Az üdvösségre vonatkozó terv a Fiúban éri el tökéletes beteljesedését és a hívek arra kaptak meghívást, különösen a liturgiában, hogy hirdessék ezt és megéljék gyümölcseit.
Ez az a végcél, amely felé a krisztológiai himnusz vezet bennünket, amelyet az egyház évszázadok óta énekel és élete vezérfonalának tart: „Ugyanaz az érzés legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban volt.”.
Nazianzi Szent Gergely, a IV. században élt egyházdoktor így elmélkedett a páli szöveg himnuszáról: „Jézus Krisztus áldozat volt, de egyben főpap is, feláldozta magát, pedig Isten volt. Felajánlotta Istennek vérét, és ezáltal megtisztította az egész világot. Kereszt emelte fel a földről, de a bűn a kereszthez lett szögezve. Jézus a halottakhoz ment, de feltámadt és sok halottat feltámasztott. A földi alakot azért vette magára a halhatatlan Fiú, mert szeretett bennünket” – mondta katekézise végén XVI. Benedek pápa.