Megjelent a vatikáni-magyar történeti sorozat 3. kötete - Interjú Tusor Péter történésszel
Szeptember elején látott
napvilágot az új vatikáni–magyar történeti könyvsorozat 3. kötete. Címe: Purpura
Pannonica. Az esztergomi „bíborosi szék” kialakulásának előzményei a 17. században.
Itt ül velem a stúdióban a kötet szerzője, Tusor Péter, a Pázmány Péter Katolikus
Egyetem Történettudományi Intézetének tanára. 1. Mi indította e téma kidolgozására? Már
ministráns koromban feltűnt, hogy az esztergomi érsekek másszínű ruhát hordanak, mint
a többi főpapok. Ezt később már úgy fogalmaztam meg, hogy Magyarország prímásai részesei
az Egyház központi kormányzatának, míg az egyéb püspökök nem. De a kérdéssel igazán
a kora újkori magyar–szentszéki kapcsolatokkal fogolalkozó történészként szembesültem.
Ekkor számos érdekes probléma mellett nemcsak arra figyeltem föl, hogy elődeikkel,
Forgách Ferenccel és Pázmány Péterrel ellentétben Lippay György és Szelepchény György
nem lehettek a pápaválasztó grémium tagjai. (Ők ugye 1642-től, majd 1666-tól álltak
úgy 2-2 évtizedig a magyar egyház élén.) Esztergomi, bécsi, vatikáni kutatásaim során
arra vonatkozólag is egyre több adat került elő, hogy rengeteg lépés történt azért,
hogy ez ne így legyen. 2. Milyen ok, okok álltak a háttérben? A válasz
meglehetősen összetett. Annyira, hogy végül egy tanulmány nem is bizonyult elégnek
a kidolgozására. A gyökerek ugyanis a 17. századnál jóval korábbra nyúlnak vissza. 3.
Meddig? Nagyjából úgy Mátyás király uralkodásáig. Ekkora a hatalmukat mindinkább
megszilárdító, kiterjesztő keresztény európai uralkodók nemcsak a püspöki székek betöltésébe
tudtak mindinkább beleszólni, hanem a bíborosi kinevezésekbe is. 4. Ezt miért
tették? Leginkább abban kívánták megakadályozni Szent Péter utódait, hogy alattvalóikat
hozzájárulásuk nélkül emeljék a bíborosi méltóságra, és ezáltal megváltoztassák a
belpoltikai erőviszonyokat. Sőt, tekintve a kardinálisok számos tényleges kiváltságát,
nemzetközi befolyását a korban, egyre inkább maguk akarták meghatározni, hogy a pápák
országuk területéről mely főpapokat tegyék kardinálissá. 5. E befolyásolás milyen
formában történt? Bár az egyházfők a 18. századig egy esetben sem ismerték
el hivatalosan, a világi uralkodók a bíborosajánlást mindinkább országuknak, személyüknek
kijáró jogosultságként értelmezték. A királyok és a császár előterjesztései nyomán
kinevezett kardinálisokat igen szemléletesen koronabíborosoknak (cardinali delle
corone) nevezték. Mátyás király is kifejezetten Magyarországot megillető privilégiumról
írt a pápáknak. Mi több, azt hangoztatta, hogy tekintve királysága hatalmi állását,
az országot két hely is megilletné a Szent Kollégiumban. 6. Az esztergomi mellett
a kalocsai érsekre gondolt? Többé kevésbé igen, sőt ekkoriban még az is előfordult,
hogy uralkodóink az esztergomi érsekeket mellőzték. Pillantatnyi politikai erővonalak
mentén vagy a kalocsai, vagy más székek birtokosait részesítették előnyben. A Hunyadi-
és a Jagelló-korban szép számmal találunk a magyar királyok kívánságára kinevezett
kardinálisokat. A legismertebb közülük persze Bakócz Tamás. Tulajdonképpen az ő huszonegynéhány
éves bíborossága idején kezd összeforrni a kardinális méltósága az esztergomi érsekséggel. 7.
Bakócz után viszont majd egy évszázadig szinte nincs is bíboros-prímása az országnak,
sőt magyar kardinális is alig akad. Valóban, és ha leszámítjuk Martinuzzi
Fráter György pár hetét, és Veranchich Antal pár napját, amíg e prímások a bíborosi
kalapot birtokolhatták, valójában csak Draskovich György kalocsai érsek tűnik elénk
az 1580-as évekből. Jelöltek, felterjesztések persze szép számmal akadtak. Mohács
után azonban sajnos megváltozott Magyarország súlya az európai politikában. A pápák
már nem érezték sürgetőnek, hogy akár Szapolyai I. János, akár Habsburg I. Ferdinánd
kéréseinek elget tegyenek. További problémát okozott, hogy Szent Péter utódai – az
állami felfogással ellentétben – a bíborosi felterjesztéseket mindig mint az uralkodók
személyes óhaját vették figyelembe. Ez számunkra azt jelentette, hogy miután 1556-tól
a császári és a magyar királyi koronát egy személy viselte, az önálló magyar „jogosultság”
megszűnt. A magyarok csak mint a Habsburg-császárok jelöltjei jöhettek szóba. 8.
De ez miért volt probléma? Azért, mert ezen úgymond személyre szóló „kiváltság”
miatt a császárokat – miként mondjuk a francia és a spanyol királyt is – alkalmanként
továbbra is csak egyetlen egy hely „illette meg”. A Habsburgoknak következésképpen
a német, cseh és egyéb igényekre is figyelemmel kellett lenniük felterjesztéseiknél.
Mindez azt jelentette, hogy Forgách Ferenc 1607. évi, majd Pázmány Péter 1629. évi
kinevezése tulajdonképpen a császári udvarban dőlt el. Igazából az történt, hogy I.
Rudolf, majd II. Ferdinánd ezen alkalmakkor a magyar prelátusokat egyszerűen a németek
elé helyezte. 9. Ezek szerint a császári jelölések rendszere is működött valahogy
Magyarország számára. Igen, de csak Pázmányig. A 17. század derekára a Szentszék
és a katolikus uralkodók viszonya megváltozott. Utóbbiak az állami élet fokozódó elvilágiasodásával,
az államérdek kizárólagosságának térhódításával párhuzamosan mindinkább csak diktálni
akartak a pápaságnak. Például a bíborosi kinevezések terén is. Róma viszont egyre
inkább elzárkózott, befelé fordult. A Szent Kollégiumba pedig egyre inkább csak olaszok
nyertek bebocsátást, hogy ezzel is kivédjék az európai államok befolyásának növekedését.
Persze nem minden esetben sikerült gátat szabni a nagyhatalmi törekvéseknek. De amikor
a németek közül is alig került be valaki a pápaválasztásra jogosultak közé, nekünk
magyaroknak még kevesebb esélyünk maradt. És itt domborodik ki igazán Lippay és Szelepchény
prímások majd félévszázados, elképesztően találékony, minden követ megmoztagó törekvéseinek
jelentősége. Ugyanis mind Bécsben, mind pedig Rómában hol történeti, hol pragmatikus
érvekkel ezekben a nehéz időkben is állandóan napirenden tartották a legfelsőbb szintű
kúriai magyar jelenlét a kérdését. 10. Kísérleteiknek lett valami kézzel fogható
eredménye? Igen, hiszen igyekezetük, érveik nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy
Mária Terézia idején sikerüljön elismertetni Rómával a magyar korona bíborosjelölő
jogát. Mária Terézia ugyanis nő lévén nem lehetett császár, ezért volt szükség a Lippayék
által ideológiai szinten életben tartott magyar koronabíborosi intézmény életre keltésére.
Erre páratlan módon, konkordátum formájában került sor. A királynő a lehetőséggel
a Batthyány József esztergomi érsek számára élt. A prímási és a bíborosi méltóság
szerves és többé-kevésbé folyamatos összekapcsolódása tulajdonképpen innen számítható.
Hiszen a Szent Korona számára megszerzett privilégium, a prímások évszázadokon át
táplált igényei után mellőzésük a császári és a magyar királyi cím perszonáluniójának
visszaálltával is elképzelhetetlen lett. Persze Rudnay, Scitovszky, Simor, Vaszary
és Csernoch prímások pápaválasztó jogának elnyeréséhez Ausztria, illetve az Osztrák
Magyar Monarchia katolikus nagyhatalmi státusa is szükségeltetett. (Utóbbi szempont
magyarázza a dualizmus időszakában a kalocsai, egri érsek, a nagyváradi és veszprémi
püspök bíborát is.) Ami viszont a lényeg, hogy a Monarchia szétzúzása után és a
császári–királyi bíborosjelölés megszünését követően az Apostoli Szék tiszteletben
tartotta a több évszázados hagyományt, és a mindenkori esztergomi érsek erre alapozva
a 20. században is Senatus Divinus tagja lehetett. És noha a Vatikánnak igazából
semmiféle kánonjogi kötelezettsége nincsen, Serédi, Mindszenty, Lékai, Paskai és Erdő
prímások szinte azonnal, 1-2 éven belül megkapták a vértanúk jelét. Erre korrábban
elődeiknek, például Rudnaynak, Simornak hosszú éveket kellett várniuk. Bizony, Bécs
sokszor nem siettett felterjesztésükkel a pápának.