"A mostani vasárnap evangéliuma tehát figyelmeztet arra, hogy az értéket a világban is meg kell látnunk, ugyanakkor józan mérlegelésre is meghív, hogy a helyes mértékhez tartsuk magunkat." -Török Csaba atya elmélkedése

Az évközi huszonkilencedik vasárnap evangéliumi szakaszában egy olyan jézusi mondat hangzik el, amely szinte szállóigévé lett mára: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré – az Istennek pedig, ami az Istené!”.
A szövegkörnyezet, amelyben ez a mondat elhangzik, igencsak felfokozott. Jézus bevonult Jeruzsálembe, tanított és csodákat tett a templomban, s ezzel magára vonta a főpapok és farizeusok figyelmét. Először vitába szállnak Jézussal, ám ő hasonlatokkal fogalmazva meg mondanivalóját, rávilágít érzéketlenségükre, keményszívűségükre. Erre ellenfelei más taktikát alkalmaznak – egy semleges, látszólag a két fél, Jézus és a zsidó vezetők, viszonyán kívül álló kérdést tesznek fel: „Szabad-e adót fizetni a császárnak?” Mindezt ráadásul olyan behízelgő, kedélyes modorban, hogy az egyszerű hallgató semmi rossz szándékot sem feltételezhetett, hisz így szólítják meg Jézust: „Mester! Tudjuk, hogy igazat beszélsz, és az Isten útját az igazsághoz híven tanítod, és nem vagy tekintettel az emberek személyére.” Bár a szavak igazak, bár pontosan illenek Jézusra, s egy tanítvány szájából elhangozva szinte hitvallással érnének fel, a farizeusoktól kimondva mégis gonosz tartalommal telítődnek. „Miért kísértetek, ti képmutatók!” – kiált fel Jézus, felismerve ezt a gerinctelen alakoskodást, ezt a behízelgő gonoszságot. Az ember még az igazság szavait is fel tudja használni gonoszan.
A dilemma adott: ha Jézus nemmel felel a kérdésre, azt mondja, nem szabad adót fizetni a császárnak, akkor a rómaiak előtt felségárulással lehet őt vádolni, s a megszállók kivégzik. Hogy ez mennyire így van, az világos Lukács evangéliumában, ahol a keresztrefeszítés előtti perben épp ezzel vádolják be Pilátusnál Jézust: „Azt tapasztaltuk, hogy fellázítja népünket. Megtiltja, hogy adót fizessünk a császárnak” (Lk 23,2).
Ha azonban igent mond, akkor valójában a vámosokkal, a megszálló és gyűlöletes rendszer kiszolgálóval fúj egy követ. Akkor nem lehet ő a Messiás, aki megszabadítja népét az elnyomástól, és visszaállítja Dávid házának uralmát.
Ezt a dilemmát Jézus az elmélkedésünk elején idézett mondattal oldja fel, rámutatva az adópénzen a császár képére. Vagyis a földi és isteni, földöntúli valóságok közötti viszony egy alaptörvényét állítja fel, kimondva, hogy mindkét világnak meg kell adnunk azt, amivel tartozunk.
Az alaptörvény szép, azonban felmerülhet bennünk a kérdés: hogyan is néz ki mindennek a megvalósítása? Miként lehet életünkben megtalálni a helyes mértéket, utat? Mikor adok keveset vagy éppen túl sokat a világnak? Mennyi a helyes mérték? Mi az, mennyi az, ami jár?
A jézusi mondat alapkijelentését abban kell látnunk, hogy a Megváltó nem akarja a vallás vagy a hit jelszavával megszüntetni a világi valóságok jogos önállóságát – magyarán szólva nem teszi azt, amit egyes vallásokban látunk, hogy a hétköznapi élet minden területét alárendelik a vallási rendnek. Jézus ideálja sokkal inkább egy józan, kiegyensúlyozott viszony a világ és Isten, a hétköznapok és a hit között. Ez a viszony pedig nem oldja fel egyik oldalt sem a másikban. A teremtés könyvében olvassuk, hogy minden egyes nap végén „Isten látta, hogy jó, amit teremtett”, vagyis a világ, a földi dolgok értéket, jóságot hordoznak magukban. A keresztény ember, amikor ezeknek meg akarja adni azt, ami jár nekik, akkor valójában nem mást tesz, mint helyesen felismerve a földi dolgok értékét él velük.
De miben is áll a földi dolgok értéke? Semmiképpen sem önmagukban, hiszen minden földi dolog véges és ideig tartó csupán – az ember célja azonban a teljesség. Vagyis a földi dolgok értéke akkora, amennyire azok bennünket a teljesség, vagyis Isten felé visznek. Ha egy földi dolgot elhanyagolok, s emiatt a lelkiélet útján haladtamban lelassulok, hátrébb maradok, akkor túl keveset adtam. De ha egy földi dolgot túlértékelek, s emiatt elveszítem szemem előtt a célt, akkor már túl sokat. Akkor adom meg a császárnak, ami a császáré, ha a földi dologban felfedezve az értéket, pont annyit adok, amennyi ahhoz szükséges, hogy se hátra ne maradjak, vissza ne essek, se célt ne tévesszek.
Mindehhez azonban a lélek bölcs belátása szükségeltetik, vagyis a Szentléleknek, az értelem és józanság Lelkének kegyelme. A keresztény hit felnőttségének kritériuma ez a belátás, a józan ítélőképesség – és a tudat, hogy végső soron nem szabad, hogy ellentét legyen a császárnak és az Istennek járók között. Ha mégis így van, akkor az az emberi gyengeség következménye, s ilyenkor az Isten törvényéhez szabad csakis ragaszkodni.
A mostani vasárnap evangéliuma tehát figyelmeztet arra, hogy az értéket a világban is meg kell látnunk, ugyanakkor józan mérlegelésre is meghív, hogy a helyes mértékhez tartsuk magunkat. Hitünk érettsége, önnevelése ez, a keresztény hité, amely úgy fordul Isten felé, hogy a világban is elkötelezi magát.