A katolikus egyházban a pápa nem amolyan „első az egyenlők között” (primus inter pares), mint ortodox felfogás szerint, hanem „legfőbb, teljes, közvetlen és egyetemes hatalma van”

Érszegi Márk Aurél, A pápai primátus – ahogy a nem katolikusok látják, in: Távlatok, 2005. október 8.
II. János Pál pápa tíz évvel ezelőtt, 1995. május 25-én kiadott Ut unum sint kezdetű enciklikájában „türelmes, testvéri párbeszéd” megkezdését kérte „az egyházak felelős vezetőitől és teológusaitól” arról, hogyan változhatna a pápai primátus gyakorlásának módja – a hitbeli lényeg változatlanul hagyása mellett – úgy, hogy az elfogadható legyen ökumenikus szempontból is.
A keresztények egységének útjában éppen a pápai primátus tűnik az egyik legnagyobb akadálynak. A pápa egyetemes joghatósági igénye és tanításának tévedhetetlensége áll a nem katolikusok bírálatának középpontjában. Emellett nincs egyetértés a pápai hivatal szentírási eredetének, s így isteni jogi alapjainak tekintetében sem. A párbeszéd végső célja pedig éppen annak kutatása, mi Krisztus akarata az egyházra vonatkozóan.
Az ökumenikus párbeszéd jelenlegi állása szerint a primátus témája több felekezet számára még nem tűnik szükségszerűen érintendő pontnak, miközben mások részéről nagyfokú nyitottság tapasztalható. Kétségtelenül nagy jelentőséget ad a kérdésnek az a tény, hogy a primátus a katolikus identitás meghatározó eleme, s ezáltal megkerülhetetlen a párbeszéd során. A katolikus egyházban ugyanis a pápa nem amolyan „első az egyenlők között” (primus inter pares), mint ortodox felfogás szerint, hanem „legfőbb, teljes, közvetlen és egyetemes hatalma van” (CIC 331. kán.).
Hivatalos válaszok az enciklikára csak a nyugati hagyományú egyházak, illetve egyházi közösségek részéről érkeztek, az ortodoxok egyelőre hivatalosan nem reagáltak. Összefoglalóan elmondható, hogy bizonyos egyetértés kezd kibontakozni a keresztények többségének körében azzal kapcsolatban, hogy az egyháznak szüksége van egy olyan „egységszolgálatra”, amely világviszonylatban is láthatóan kifejezi összetartozását. Azt is elfogadják a legtöbben, hogy – történelmi hagyományai miatt, de a mai pozíciójából fakadóan is – Róma püspöke az, aki ezt az egyetemes keresztény egységszolgálatot, a péteri szolgálatot gyakorolni a leginkább hivatott.
Az ortodoxok ökumenikus hozzáállását nagyban befolyásolta a kelet-európai egyházaknak az 1990-es években visszanyert szabadsága, és az ezzel járó megváltozott viszonyok. A keleti katolikus egyházakkal kapcsolatos gondjaik miatt lényegében megszakadt a katolikus–ortodox párbeszéd, ami csak most ősszel fog újraindulni. Napirendjén többek között a péteri szolgálat is szerepel majd.
A legtöbb protestáns felekezet késznek mutatkozik a testvéri párbeszédre, amennyiben a reformációból eredő néhány alapfeltételük megvalósul. Ezek közül a legfontosabbak, hogy Róma püspöke mondjon le olyan előjogairól, amelyek történelmileg a megosztottságot előidéző tényezőkké váltak; hogy az egységszolgálat gyakorlása ne központosított, hanem kollegiális és közösségi módon történjék; hogy a jogos különbözőség, a kollegialitás, a szubszidiaritás elvei érvényre jussanak.
A II. Vatikáni Zsinat után a katolikus egyház kezdett ráébredni: a pápai primátus gyakorlásának módján lehetne változtatni. Ebben nagy érdemei voltak II. János Pál pápának. Péterutódi szolgálata során számos jelképes gesztussal erősítette a kapcsolatokat a többi keresztény felekezettel, amely gesztusok révén a gyakorlatban már több megoldatlan teológiai vagy jogi kérdésen is felül lehetett emelkedni. A primátus tekintélye ugyanis a jogi dimenzión túlmutatóan nemcsak hatalom gyakorlása, hanem mindenekelőtt szolgálat.