"Vagyis kereszténynek lenni azt jelenti, hogy Isten országát felelosséggel munkáljuk már itt a földön is" - Török Csaba atya elmélkedése a vasárnapi evangéliumról

Az évközi huszonhetedik vasárnap evangéliumi szakaszában Jézus folytatja példázatos párbeszédét a jeruzsálemi templom fopapjaival és véneivel. A szolosgazda küldötteit megvero, fiát, örökösét megölo bérlokrol szóló példabeszéd ugyanazon a síkon értelmezheto, mint a múlt vasárnapi, a két fiúról szóló.
A középpontban megint a szolo és a gazda áll. Isten országáról és Istenrol magáról van szó. De míg múltkor Keresztelo János volt a beszélgetés nagy kérdése, s az o megtérést hirdeto szava állt szemben a fopapok és vének keményszívuségével, addig most színre lép maga a fiú, az örökös: azaz Jézus. O szólal meg, szinte prófétai erovel, megjövendölve halálát és azt a radikális változást, amelynek során Isten országát – vagyis a szolot – elveszik az ószövetségi választott néptol, s az új népre, az Egyházra bízzák. A hasonlat – a ko elvetése, de mégis szegletkové való válása – igen drámai módon válik valóra, amikor egy idoben dol össze, pusztul el a jeruzsálemi Templom s születik meg az Egyház, amelynek az a ko lesz szegletköve, maga Jézus, amelyet az ószövetségi nép a maga Templomában fölöslegesnek, sot kártékonynak ítélt.
Azonban a példabeszéd nem csak errol az üdvtörténeti folyamatról, az Egyház népének e kezdeti, alapozó élményérol szól – de hordoz magában egy erkölcsi figyelmeztetést is minden korok hívoi számára. Ez a figyelmeztetés roppant egyszeruen összefoglalható: a szolo nem a tulajdonunk, hanem csak bérbe vettük azt, ezért ennek megfelelo módon kell bánni azzal, de mindenekelott ennek megfelelo módon kell viszonyulni a gazdához.
Mit is jelent ez tulajdonképpen? Azt, hogy Isten országa nekünk ígért örökségünk, de nem birtokunk. Ha valaha is a tulajdonunk lesz, az csakis azért lehetséges, mert a gazda önként nekünk ajándékozza – nem azért, mert méltó módon meg tudjuk azt fizetni, hanem szeretetbol. Azonban erre a szeretetre csak úgy válunk méltóvá, ha már bérloként, vagyis a földi Egyházban élve Isten országát, a szolot becsülettel muveljük, lelkiismeretesen gondozzuk, s megadjuk a gazdának a kello idoben azt, ami jár neki: egyfelol a szolo megtermi gyümölcsét, elegendo és szép gyümölcsét munkánk révén, másfelol pedig megadjuk a gazdának azt a tiszteletet, amely neki mindenek elott és fölött kijár.
Vagyis kereszténynek lenni azt jelenti, hogy Isten országát felelosséggel munkáljuk már itt a földön is – mert ahogy Jézus mondta: „Isten országa közöttetek van”. Bár az Ország teljessége csak az üdvösség állapotában juthat osztályrészünkül, de az mégis valami módon jelen van már itt a földön is. Mindenekelott ott, ahol az Ország törvényei megvalósulnak: a szeretet, a kölcsönös figyelem és testvéri felelosségvállalás, az odafigyelés, a közösségi lét szabályai, törvényei ezek. Ha nem élünk már itt a földön méltóan Isten országához, hogy legyen az örökrészünk késobb? A gyümölcs megtermése pedig ebbol az alaptartásból fakad: ha így élünk, Isten országa akkor lesz hatékony és termékeny a világban, akkor lesz meg az Istentol megígért, az o kegyelmével támogatott termés – vagyis a kegyelem gyümölcse a hívokben, s mindenkiben, aki életpéldájuk, szavuk hatására Istenhez fordul.