„Isten konkrét szeretetét megtapasztaljuk a történelemben, a nehézségek közepette
és a dicsőséges események során egyaránt. A liturgia feladata, hogy jelenvalóvá és
hatékonnyá tegye az isteni ajándékokat”.
Szerdán délelőtt az általános kihallgatás során XVI. Benedek pápa a 134. zsoltár első
részéről tartotta katekézisét. Liturgikus dicsőítő énekről, himnuszról van szó, amelyben
számos utalást találhatunk egyéb bibliai szövegekre. A liturgikus szövegek ugyanis
gyakran merítenek a Biblia gazdag kincsestárából, amelynek témái, imái támaszt nyújtanak
a hívek számára. A 134. zsoltár első sorai szenvedélyes hangon szólítják fel a
híveket az Úr dicsőítésére. A felhívás az Úr „szolgáinak” szól, akik az Úr házában,
háza csarnokában laknak. Az istentisztelet helyén állunk tehát, a templomban, amely
az ima kiváltságos közösségi helye. Itt különösen hatékony módon tapasztalhatjuk meg
„Istenünk”, egy „jó” és „szeretetreméltó” Isten jelenlétét, ő az, aki kiválasztotta
népét, ő a szövetség Istene. Ezt követi a zsoltáros hitvallása, amely a „Tudom” szóval
kezdődik. „Tudom jól, hogy hagy az Úr, a mi Istenünk, nagyobb, mint mind az istenek”.
Ez a Credo alkotja az egész himnusz lényegét, hirdeti az Úr nagyságát, amely csodálatos
műveiben válik láthatóvá. Isten mindenhatósága szüntelenül megnyilvánul az egész
világon, „a mennyben és a földön, a tengerben és a vizek mélyén.” Isten teremti a
felhőket, a villámot, az esőt és a szelet, amelyeket a zsoltáros képzelete szerint
rejtekükből indít útjukra. A hitvallás azonban az isteni tevékenységnek főleg egy
másik szempontját ünnepli. A történelembe való csodálatos isteni közbelépésről van
szó, vagyis arról, hogy a Teremtő megmutatja arcát, felfedi magát, mint népe megváltóját
és a világ urát. A zsoltár felsorolja az imába mélyült Izrael előtt a Kivonulás nagy
eseményeit: Röviden emlékeztet Egyiptom „csapásaira”, amelyekkel az Úr lesújtott rájuk,
hogy megtörje az elnyomót. Felidézi azokat a győzelmeket, amelyeket Izrael aratott
a pusztaságban megtett hosszú vándorlás után. Ezek a győzelmek az isteni beavatkozásnak
köszönhetők: „Megvert sok pogány nemzetet, hatalmas királyokat leterített”. Végül
pedig a zsoltár elénk tárja az oly annyira várt végcélt, az ígéret földjét: „Országukat
népének, Izraelnek tulajdonába adta”. Az isteni szeretet konkréttá, mintegy megtapasztalhatóvá
válik tehát a történelemben, sanyarú és dicsőséges eseményei során. A liturgia feladata,
hogy mindig jelen valóvá és hatékonnyá tegye az isteni ajándékokat, különösen a nagy
húsvéti szertartás idején, amely minden más ünnep gyökere, a szabadság és az üdvösség
legmagasabb rendű jelképe. Az Istent dicsőítő 134. zsoltár keresztény olvasatára
utalva XVI. Benedek pápa római Szent Kelement idézte. Itt jegyezzük meg, hogy
Római Szent Kelemen (kb. Kr. u. 30–100), Róma püspöke, akit Pál apostol munkatársának
nevezett (Fil. 4,3), az első azon ókeresztényírók közül, akiket apostoli atyáknak
nevezünk. Levél a korinthusiakhoz című írását a Szentírás könyvei közé sorolták egészen
a negyedik századig. E levél hosszú, záró imájában az egyházatya megállapítja, hogy
már a 134. zsoltárban fellelhető a megváltó Isten képe. Az ószövetség atyáira kiterjesztett
isteni oltalmat most mi Krisztusban kapjuk meg: Ó Urunk, ragyogtasd fel ránk arcodat,
védelmezz bennünket erős kezeddel, oltalmazz minden bűntől és ments meg mindazoktól,
akik igazságtalanul gyűlölnek bennünket. Adj megértést és békét nekünk és a föld minden
lakójának, mint ahogy atyáinknak adtak, amikor szentül hívták nevedet a hitben és
az igazságban – idézte végül római Szent Kelemen szavait szerda délelőtti katekézisében
XVI. Benedek pápa.