"Isten kinyilatkoztatásának szóval való igenlése önmagában nem elég, önmagában kevés – a hitnek meg kell teremnie a maga gyümölcseit" - Török Csaba atya elmélkedése a vasárnapi evangéliumról

Az évközi huszonhatodik vasárnap evangéliumi szakasza egy félbevágott perikópa, ugyanis Jézus és a főpapok vitájának csak második feléről számol be – vagyis mi a beszélgetés végét, zárását halljuk. A jézusi kérdésfölvetés abban állt, hogy mintegy válaszolva a templomban eléje lépő főpapoknak, akik számon kérik rajta, milyen hatalommal cselekszik, nekik szegezi a kérdést: „Honnan volt János keresztsége? Az égből vagy az emberektől?” (21,25). Ez az alaptémája tehát a beszélgetésnek: Keresztelő János prófétai szolgálata, amely megtérésre és bűnbánatra hívott fel, amely kimondta nyíltan: „A fejsze már a fa gyökerén van”, amely radikális változásra szólított fel. Erre kell választ adniuk a főpapoknak – ők ugyanis nem fogadták meg János szavait, mert ha megfogadták volna, akkor most nem kérnék számon Jézuson azt, hogy ő milyen hatalommal cselekszik. Megértik a főpapok, s megérzik, akárhogy válaszolnak, nem jó: „Ha azt mondjuk, hogy az égből, azt fogja kérdezni: Akkor miért nem hittetek neki? Ha azt mondjuk, hogy az emberektől, félnünk kell a néptől, hisz Jánost mindenki prófétának tartja” (21,25k). Inkább kitérnek a válasz elől.
A főpapoknak ez a magatartása, ez a megtérni késedelmes, okoskodó emberi gyarlósága mondatja Jézussal azt a példázatot, amelyet az évközi huszonhatodik vasárnap evangéliumi szakasza elénk tár.
Hogy az atya, aki két fiát küldeni akarja, ki is tulajdonképpen, az eléggé egyértelmű: maga Isten. A két fiú értelmezése már több odafigyelést igényel. Egyesek azonnal azt mondanák, hogy itt minden bizonnyal a pogányokról és a zsidókról van szó, azonban ez az értelmezés helytelen lenne. Hiszen egyfelől a szövegkörnyezet, másfelől a szakasz végkifejlete arra utal, hogy itt mindkét esetben zsidókról van szó – hisz János csak zsidóknak hirdette meg keresztségét, és az egész párbeszéd a választott nép hitének, hitből fakadó életének keretén belül mozog. Sokkal inkább azt kell mondanunk, hogy az első fiú jelképezi a „vámosokat és utcanőket”, míg a második fiú a papokat és a farizeusokat.
Mi a különbség e két csoport, e két „fiú” között? Mindkettejük előtt áll egy atyai parancs, egy követelmény – ez Istennek a választott nép számára adott törvénye. Az egyik elutasítja azt, míg a másik igenli. A törvényt elutasítók a vámosok és utcanők, a megvetett és tisztátalan bűnösök, a törvényt igenlők pedig a főpapok és a vének. Azonban a helyzet rögvest megfordul, amikor felhangzik János prófétai szava, s megtérésre, vagyis az atya szőlőjében való munka valós elvégzésére szólít fel. Ekkor azt lehet tapasztalni, hogy akik nemet mondtak a törvényre, bűnben éltek, készek életüket megváltoztatni, megjobbítani, s a János által mutatott útra lépni; míg a törvény igenlői elzárkóznak a megtérés és a bűnbánat elől.
Jézus vitapartnereinek természetesen a józan ész alapján el kell ismerniük, hogy végső soron nem az az engedelmes, az apa akaratát megtevő fiú, aki igenli az ő szavát, hanem az, aki valóságosan, kézzel foghatóan elvégzi a munkát, még ha előtte nemet is mondott rá.
Ezt a végkövetkeztetést értelmezi Jézus a főpapokra és a nép véneire. Először is megválaszolja saját maga kezdő kérdését – „Honnan volt János keresztsége?” – amennyiben így fogalmaz: „Eljött hozzátok János”, egyértelmű, hogy ez a mondat magában foglalja: Istentől jött el hozzátok, Istentől küldetett hozzátok János; vagyis az ő keresztsége az égből volt, Isten Országának előkészítője volt a Keresztelő. Azonban a legfőbb hiba nem ennek a ténynek fölnemismerése, hanem az, hogy „nem hittetek neki”. A főpapok és vének bűne ebben áll, mégpedig kettős szempontból: mert nem hittek először, amikor hallották János prófétai szavát, de utána nem hittek másodszor sem, amikor pedig világosan láthatták Isten működésének lenyűgöző jelét: azt, hogy a vámosok és utcanők megtértek. Vagyis nem csak a késedelmes szívűség (vagyis hitetlenség az igehirdetésben), hanem a megátalkodott szívűség (Isten kegyelmi művétől sem engedték megindítani kemény szívüket) lesz hitetlenségük jele. Nem az a fő baj tehát, hogy nem hitték el, János Istentől jött, hogy nem hittek az ő szavának, hanem az, hogy – miként Jézus fogalmaz – „mindezt láttátok, és még utólag sem tértetek jobb belátásra” (21,32).
Ez az evangéliumi perikópa minden Istenben hívő ember számára figyelmeztetés, mégpedig kettős síkon. Egyfelől arra emlékeztet bennünket, hogy a törvény elfogadása, Isten kinyilatkoztatásának szóval való igenlése önmagában nem elég, önmagában kevés – a hitnek meg kell teremnie a maga gyümölcseit. Ahol igazi hit van, ott tettek is vannak; ahol igazi hit van, ott kézzelfoghatóvá válik Istennek a Szentlélek által közölt megannyi kegyelme, erejének lenyűgöző szépségű és megdöbbentő működése, amely nem egyszer nem a szentekben, de a legnagyobb bűnösökben mutatkozik meg. Másfelől ráirányítja figyelmünket arra a tényre, hogy a hit folytonos alázatot, megtérésre való készséget jelent – azt a tudatot, hogy a hit nem beteljesült, mindig esendő, soha nem tökéletes. Mindig szükség van megtérésre. A különös paradoxont juttatja ez kifejezésre, amelyet az ördögtől megszállott fiú apjának fohászában is szemlélhetünk: „Hiszek, Uram! Segíts hitetlenségemen!” (Mk 9,24). Ha valaki azt hiszi, eleget tud hitéről, hogy ismeri már Isten szavát, megalapozott már elégségesen a hitében, akkor ő az igenlők, de nem cselekvők csoportjához csatlakozik. Mert a legnagyobb munka, a legnagyobb kihívás az atya szőlőhegyén nem más, mint a naponta való megtérés, önmagunk szüntelen jobbítása, hitünk és hitetlenségünk kettősségének nem csak felismerése, de gyógyítása. Az úton levés a teljesség felé.