"Megéljük a kiválasztottság örömét s a szőlőhegy munkájának felelősségét a Gazda munkásai között, az Ő népében, az Egyházban?" - Török Csaba atya elmélkedése az évközi 25. vasárnap evangéliumáról

Furcsa példázatot hallhatunk az évközi huszonötödik vasárnap evangéliumi szakaszában. A gazdáról van szó, aki a nap különböző szakaszaiban fogadja fel munkásait, s végül mindegyik ugyanannyi bért ad – annak is egy dénárt, aki reggeltől estig dolgozott, és annak is egy dénárt, aki csupán egy órára állt be a munkába. Ha gyakorlati eszünket vesszük elő, akkor azt kell mondanunk, hogy így a reggeltől estig dolgozó embernek az órabére nyolcada, tizede csak az utolsóként beállt munkásénak. De hogy lehet így igazságos a gazda? Az egyiknek tízszeres bért fizet? Ez ellenkezik minden normális emberi észjárással, a munkáért járó jogos és méltó bér fogalmával!
Így érvelnek a lázadozó munkások is, akik nem csak a reggeli hűvösben, de a déli tűző napon is dolgoztak – azonban a gazda elutasítja őket, mondván, hogy már a nap elején megmondta: a napidíjuk egy dénár.
Mit is akarhat tanítani nekünk ez a példázat?
Egy apróság segíthet minket Jézus gondolatának megértésében. Amikor a gazda kora reggel, nagyjából az első óra, vagyis a mi számításunk szerint hat óra táján kimegy a vásártérre, azzal a céllal teszi ezt, hogy munkásokat fogadjon a szőlőjébe. Ezt az okot, ezt a meghatározott szándékot csak a legelső alkalommal említi a példázat. Amikor a nap későbbi óráiban megy ki, akkor már nincs szó arról, hogy munkásfogadás céljával kelne útra. Minden valószínűség szerint a gazda – amennyiben értelmes ember – már a legelső alkalommal felfogadta az összes munkást, akire szüksége volt ahhoz, hogy egy nap alatt elvégezze a munkát. A többi alkalommal sokkal inkább arról van szó, hogy megesik a szíve a tétlenül ácsorgókon, és segíteni próbál rajtuk. Ezt támasztja alá az utolsó órában, a tizenegyedik óra (vagyis délután öt) körül lezajló párbeszéd:
„– Miért álldogáltok itt egész nap?
– Mert senki sem fogadott fel minket.
– Akkor menjetek ti is a szőlőmbe!”
A gazdának megesik a szíve a napszámosokon, akik senkinek sem kellettek. Minden földművelő országban – így a régi Magyarországon is – kemény sora volt a napszámosnak, mert egész családja megélhetése attól függött, hogy lesz-e valaki, aki felfogadja őt egynapi munkára. Ha nem, akkor nem csak ő, de övéi is éhezés elé néztek. Szinte magunk előtt láthatjuk azoknak az embereknek a kétségbeesettségét, akik délután ötkor még arra várnak, hogy talán lesz valaki, aki megszólítja, felfogadja őket.
A gazda pedig jószívű. Bár nem dolgoztak egy egész napot, de az egész napjuk szorongásban, félelemben telt el. Csak egy órára állnak munkába, de megadja nekik a napi bért. A gazda nem matematikai igazságot, hanem az irgalom és a jóság igazságát gyakorolja, ahol nem az elvégzett munka, hanem a munkát elvégző ember a legfőbb érték. Nem a legyártott tárgy, hanem az azt legyártó ember méltósága, emberi tartásának megőrzése, életének méltó biztossá tétele áll a középpontban. A gazda által kiválasztottnak lenni azt jelenti, hogy az ember méltóságra, biztonságra, megélhetésre talált. A munkára váró ácsorgás a méltóság elvesztését, a teljes bizonytalanságot jelenti.
Ezen a ponton tárulhat fel előttünk a példabeszéd igazi teológiai mélysége. A gazda Isten maga, a munkára várók pedig mi, emberek vagyunk. Magunkban állunk a világban, s keressük a biztonságot, keressük a védettséget – de ezt csak akkor találjuk meg, ha kiválasztatunk. A család, a barátok, a nemzet, az ország, egy munkahely – a biztonság, a kiválasztottság megannyi formája. A sehová sem tartozás az élet ürességét, talajtalanságát is jelenti. Ugyanakkor azt is megtapasztalhatjuk, hogy a megannyi emberi kiválasztottság, a biztonság megannyi helye végülis bizonytalan – hisz család, barátok, nemzet, ország, munkahely; mindez annyira esendő, mint egész emberi létünk. Egy tragédia, egy törés, egy hirtelen változás mindent átértelmez, akár meg is szüntet. S akkor megint úgy állunk az élet hatalmas vásárterén, mint a munkások, akik senkinek sem kellenek. Akik dolgoznának, de nincs, aki felfogadja őket.
Az ember elesett állapota ez, amelyben Isten közel akar lépni hozzá. A gazda nem azért megy ki óránként, mert munkások felfogadása a célja – de ha már ott van és látja az emberek kiszolgáltatottságát, akkor megesik rajtuk a szíve, és segít. Megadja nekik ugyanazt, amit az elejétől fogva kiválasztottaknak szánt. Isten előtt nincs értéktelen, nem tetszetős ember. Isten mindenkit kiválaszt, még azt is, aki esetleg rajta kívül senkinek nem kell, mert ő irgalmas szeretet, s ezért az ember kiszolgáltatottságának fájdalma Isten fájdalma is. Felemel – nem azzal, hogy erőlködés nélkül elhalmoz, hanem azzal, hogy munkát ad a szőlőjében, legyen az mégoly csekély munka is. Méltóságot ad azáltal, hogy neki pont én kellek, ha keveset tudok is tenni, neki épp az a kevés kell, s azért megadja ugyanazt a bért, amit a nagynak és erősnek, aki időben jóval többet dolgozott már a szőlőben.
Ha így szemléljük a példázatot, akkor megértjük az egyik legmélyebb igazságot is: a bér, az igazi fizetség nem az egy dénár, amit a munkás a nap végén kap; hanem az a tény, hogy őt a gazda kiválasztotta, megbízott benne, az övéi közé befogadta. Biztonságot, tartást, helyet, méltóságot adott neki. Isten rátekintett az emberre, kiválasztotta, meghívta, népévé tette az Egyházban, s munkával bízta meg hatalmas szőlőhegyén, a világban.
Tudatában vagyunk ennek? Vagy esetleg minden figyelmünket a dénárok mennyisége köti le, s elfeledjük, a legtöbb ami történhetett velünk az, hogy Isten kiválasztott és övéi közé emelt minket? Megéljük a kiválasztottság örömét s a szőlőhegy munkájának – legyen az mégoly csekély is – felelősségét a Gazda munkásai között, az Ő népében, az Egyházban?