Interjú XVI. Benedek pápával a kölni Ifjúsági Világtalálkozó előtt A kérdező: P.
Eberhard v. Gemmingen SJ, a Vatikáni Rádió német műsorának főszerkesztője (A német
eredetiből fordította: Török Csaba atya, terézvárosi káplán)
Szentatya! Ön április 25-én ezt mondta: „Örülök Kölnnek.” Tudná egy kicsit konkretizálni
ezt az örömét? Igen – mégpedig sok szempontból. Először is sok szép évet töltöttem
el Rheinlandban, úgyhogy egyszerűen csak örülök annak, hogy megint belélegezhetem
Rheinland sajátos légkörét, ezt a világra nyitott várost s mindazt, ami hozzá kötődik.
Aztán mindenekelőtt örülök annak, hogy az isteni Gondviselés úgy akarta, hogy első
külföldi utazásom során Németországba látogassak. Soha nem mertem volna ezt én magam
így megrendezni. Azonban ha valakivel a Jóisten – úgymond – ezt teszi, akkor annak
örülhet az ember. És aztán annak is örülök, hogy ez az első utazás az egész világból
érkezett fiatalokkal való találkozás – mindig szép dolog a fiatalsággal találkozni,
mert az telve van nehézségekkel, de – talán – reménységgel is, lendülettel és elvárásokkal,
mert benne a jövő dinamikája rejtezik, és mert a fiatalsággal való találkozás megint
lendületesebbé, örömtelibbé és nyitottabbá teszi az embert. Ez egy sor olyan ok, amely
időközben erősítette, és egy cseppet sem kisebbítette bennem az örömöt. Szentatya,
meg tudná mondani, hogy mit akar mindenekelőtt közvetíteni a világ ifjúsága felé?
Mi az a fő dolog, üzenet, amelyet át szeretne adni? Igen – meg szeretném nekik
mutatni, hogy szép kereszténynek lenni, mivelhogy továbbra is fennáll az elgondolás,
hogy a kereszténység a parancsok és tilalmak tömegét jelenti, törvényekét, amelyeket
be kell tartani, és hasonlók, s ezáltal a kereszténység valami fáradalmas és terhes
dolognak tűnik. Az ember szabadabb, ha nem kell hordania ezt a terhet. Ezzel szemben
én szeretnék rávilágítani: hogy egy nagy szeretet és ismeret úgymond hordoz bennünket,
az nem egy terhes csomag, hanem szárny. Szép kereszténynek lenni ezzel a tapasztalattal,
hogy a kereszténység megnyitja előttünk a távolokat, hogy közösséget ad nekünk, hogy
mi mint keresztények soha nem vagyunk egyedül. Abban az értelemben, hogy Isten mindig
velünk van, de ugyanakkor mi is szüntelenül egy hatalmas közösségben vagyunk egymással,
úton lévő közösség vagyunk, egy a jövőre vonatkozó tervünk van, s ezáltal olyan létünk
van, amelyért tényleg megéri élni – az öröm a keresztény lét fölött, hogy szép és
jó hinni. Szentatya, pápának lenni azt jelenti, hídverőnek, pontifexnek lenni.
Nos az Egyház rendelkezik egy régi bölcsességgel és Ön most egy lendületes ifjúsággal
találkozik, amely még nem túl sokat birtokol ebből a bölcsességből. Miként lehet hidat
építeni eközött a régi bölcsesség – amely egyszersmind egy idős Pápa bölcsessége is
– és az ifjúság között? Mi módon lehetséges ez? (nevet) Igen – meglátjuk majd,
mennyire segít meg Isten. Mindenesetre a bölcsesség nem valami elöregedett, ócska
dolog – ahogyan mi a német nyelvben a „bölcsesség” szót egy kicsit ezzel a mellékzöngével
társítjuk, hanem annak megértése, hogy miről is van szó, a bölcsesség pillantás a
lényegesre. A fiatalok természetesen először meg akarják tanulni az életet, azt újra
egyedül felfedezni, nem egyszerűen a többiektől már előre megrágva átvenni. Talán
ez az az ellentét, amelyet itt láthatnánk. Azonban a bölcsesség egyszersmind épp az,
ami a „világot” értelmezi, amely mindig ismét új, és amely megint rávezet az új kontextusban
megint arra, ami lényeges, és arra, hogy az ember hogyan tudja ezt a lényegest megvalósítani.
Így tehát – úgy hiszem – a beszéd, a hit, az élet abból, amit az emberiség ajándékba
kapott, és ami mécseseit meggyújtotta, nem az előre megrágása valami ócska régi dolognak,
hanem éppen – úgymond – a fiatalság dinamikájára van szabva, amely ugye a nagyra,
az egészre kérdez rá. És éppen erről van szó a hit bölcsességében, hogy mi nem az
adatok egy nagy halmazát ismerjük – amelyek minden mesterség számára fontosak –, hanem
hogy mi minden adaton túl tudjuk, hogy mi is életünk célja, és hogyan kell az emberséget
és a jövőt kialakítani. Szentatya, azt is mondta: „Az Egyház fiatal”, egyáltalán
nem öreg. Meg tudná egy kicsit pontosabban is mondani, mire gondolt ezzel? Igen
– az Egyház fiatal mindenekelőtt – mondjuk így – biológiai értelemben, mert sok fiatal
tartozik hozzá. Azonban abban az értelemben is fiatal, hogy hite úgymond Isten friss
új forrásából fakad, ahol ebből kifolyólag a valóban új és megújító jelen van. Ez
nem egy poshadt elemózsia, amellyel már 2000 éve rendelkezünk és amelyet mindig újra
meg újra felfőzünk, hanem maga Isten a forrása minden fiatalságnak és életnek. És
amennyiben a hit egy ajándék, amely tőle jön, úgymond a friss víz, amelyet mindig
újra megkapunk, amellyel aztán élni tudunk, és amelyet mi úgymond erőként a világ
útjaiba beletáplálhatunk – akkor az Egyház éppen egy megfiatalító erő. Van egy egyházatya,
aki egyszer látta az Egyházat, és ekkor meglátta a rendkívülit is, mégpedig hogy az
Egyház az idők múlásával nem öregebb, hanem mindig fiatalabb lesz, mert egyre inkább
találkozik az Úrral, vagyis magával a forrással, amelyből a fiatalság, az újdonság,
a felüdülés, az élet friss ereje fakad. Ön ugyebár jobban ismeri a németországi
egyházat, mint én vagy mi mindannyian, és innen fakad az ökumenére, a katolikus és
evangélikus egyházak egységére vonatkozó kérdés, amely egy központi kérdés. Léteznek
talán utópisztikus reménységek is, melyek szerint az Ifjúsági Világtalálkozó áttörést
hozhat az ökumené területén is. Ön szerint a Találkozón az ökumené kis, közepes vagy
nagy szerepet játszik? Igen – az ökumené ott van, mint megbízás az egységre, amely
az Egyház egész lényegét átjárja, és nem egy marginális feladat. Épp hogyha az ember
centrálisan éli meg és kezeli hitét, akkor az felkerekedést jelent az egység felé.
A Találkozó során természetesen a konkrét ökumenikus párbeszédet nem írják olyan nagy
betűkkel, hiszen ez mindenekelőtt az egész világból érkező katolikus fiatalok találkozója
– közöttük természetesen olyanoké is, akik nem katolikusok, azonban mégis kérdezni
szeretnének, hogy vajon itt található-e valami, és akik így a bensőjükben találkoznak
a fiatalsággal, amely persze nem csak a Pápával beszél, hanem mindenekelőtt egymással
találkozik, és akkor éppen ez a dimenzió is jelenvaló lesz. Találkozni fogok evangélikus
barátainkkal, és sajnos csak rövid idő áll majd rendelkezésünkre, hiszen a napi „csomag”
elég nagy, azonban mégis lesz egy kevés időnk, hogy közösen elgondolkodjunk, hogyan
kell tovább mennie az ökumenének. Nagyon jól és szívesen emlékezem II. János Pál pápa
első németországi látogatására, hogyan ült Mainzban egy asztalnál az evangélikus közösségek
képviselőivel, és miképp gondolták ki közösen, hogy miként tovább. Ezután került megalapításra
a bizottság, amelyből aztán a megigazulás-tanról szóló konszenzus megszületett. A
lényeges az – úgy gondolom –, hogy mi mindannyian mindig szemünk előtt tartsuk az
egységet éppen keresztény létünk centralitásában – és nem csak különböző találkozási
pillanatokkor, és ezáltal mindaz, amit hittel teszünk, mindig már belülről fakadóan
legyen ökumenikus. Szentatya, éppen a mi északi és gazdag országainkban nem csak
sok ember távolodik el az Egyháztól és a hittől, de nagyon sok fiatal is. Lehet ez
ellen tenni valamit vagy mindenekelőtt: miképp lehet az értelemre vonatkozó kérdést
– mi az életem értelme? – úgy megválaszolni, hogy a fiatalok azt mondják: az Egyház
az ügy, a mi ügyünk! (nevet) Igen – mindannyian megpróbáljuk elvinni a fiatalokhoz
az Evangéliumot, mert ez az az üzenet, amelyre várunk. Világos, hogy modern nyugati
társadalmunkban sok ólomsúly van, amelyek elhajtanak bennünket a kereszténységtől.
A hit és Isten nagyon távolinak tűnnek, azt élet pedig lehetőségekkel és feladatokkal
telinek látszik. Az ember lehetőleg maga szeretné megragadni az életet, olyannyira
megélni, amennyire az csak lehetséges. A tékozló fiúra gondolok most, aki szintén
azt gondolta, hogy az atyai házban unalmas, úgy igazán ki kellene merítenie az élet
kínálta lehetőségeket, magához ragadni és kiélvezni azokat, mígnem aztán észreveszi,
hogy az élete igazán üres és hogy szabad és nagy volt addig, amíg az atyai házban
élt. Én tehát azt gondolom: a fiatalok között is terjed mindenesetre az az érzés,
hogy mindazon szórakozások, amelyeket felkínálnak nekünk, az egész szabadidőipar,
mindaz, amit az ember tesz és tehet, vehet és eladhat, nem lehet az egész, hogy valamiképp
többről van szó. És ennyiben – úgy gondolom – mégis csak itt van egy nagy kérdés arra
nézvést, hogy mi tulajdonképpen lényeges. Mindaz, amivel rendelkezünk, és amit megvásárolhatunk,
nem lehet az. Ezért létezik úgymond a vallások piaca, ami ezt a tulajdonképpen lényegest
mint árut kínálja föl, s ezáltal máris degradálja. Azonban ez egy jel, ami azt mutatja,
hogy van ott egy kérdés. Az igehirdetés a fiatalok közötti találkozás eredménye abban
kellene, hogy álljon, hogy ezt a kérdést valóban felismerjük, és ne rohanjunk el mellette,
a kereszténységet ne engedjük, mint valami elöregedett ócskaságot, kellően kipróbált
dolgot félreállítani, hanem – éppen mivel Istentől magától jön – mint a mindig új
lehetőséget ismertessük fel, amely mindig új dimenziókat hordoz és tár fel magában.
Hisz az Úr azt mondja: az Úr fog bevezetni benneteket azokba a dolgokba, amelyeket
most nem mondhatok el. A kereszténység tele van felfedezetlen dimenziókkal, és ezért
frissnek és újnak mutatja magát, hogyha az ember a kérdését megint az alapoktól kiindulva
teszi fel. Tulajdonképpen az ott lévő kérdésnek és a válasznak az egymásra találásáról
van szó, a válaszéról, amelyet megélünk és amelyet a kérdésen keresztül mindig újra
befogadunk. Én személyesen abban az érzésben élek, hogy Európa mindinkább feladja
önmagát, a kereszténységben megalapozott és emberi értékei egyre kevésbé számítanak.
A kínaiak és az indiaiak nagyon keményen dolgoznak, jól képzettek, míg mi Európában
részben lusták, kedvetlenek vagyunk. A keresztény gyökerekről van szó – most éppenséggel
az Európai Alkotmányban is. Európa krízisben van. Lehetne egy ilyen Ifjúsági Világtalálkozó
által, amelyen mintegy egymillió ember vesz részt, ösztönzést adni ahhoz, hogy valóban
a keresztény gyökerek után kutassunk, éppen a fiataloktól kiindulva – hogy emberhez
méltó módon élhessünk tovább? Reméljük, hogy így lesz, hisz épp egy ilyen nagyszabású
találkozó, amelyen minden kontinensről résztvesznek, az öreg kontinensnek, a házigazdának
is egy új ösztönzést adhatna, és segíthetne nekünk, hogy ne csak a beteget, a fáradtat
vagy az elhibázottat lássuk az európai történelemben – merthogy mi éppenséggel egyfajta
önrészvétben és az önelítélésben leledzünk –, mert ugyan van minden történelemben
sok beteg dolog, a miénkben is, amely oly nagy technikai lehetőségeket fejlesztett
ki – ami aztán különösen is drámaivá vált –, de azt is látni kell, hogy milyen nagy
dolog indult ki Európából: nem élne ma az egész világ, úgymond az Európából kiindult
civilizációban, ha az nem nagyobb gyökerekből származott volna. Nos mi már csak ez
utóbbit [a civilizációt?] ajánljuk fel, és aztán átveszi az ember a civilizációt,
azonban ahhoz már új gyökereket keres, s így végül önellentmondásba keveredik. Úgy
hiszem, hogy ezt a civilizációt csak úgy lehet megfékezni és igazi nagyságához vezetni
minden veszélyével és reményével, ha ismét felismeri saját erőforrásait, ha ismét
meglátjuk azt a nagy valóságot, amely aztán az emberi lét e megsebzett lehetőségének
megadja a saját irányát és nagyságát. Ha újra örülünk majd annak, hogy ezen a földrészen
élünk, amely meghatározta a világ sorsát – úgy jóban, mint rosszban –, és hogy ezáltal
egy tartós feladattal rendelkezünk, hogy újra felfedezzük az Igazat, a Tisztát, a
Nagyot és a Jövőadót, és ezáltal továbbra is és új s jobb módon álljunk az egész emberiség
szolgálatában. Utolsó kérdésként meg lehetne-e fogalmazni a Kölni Találkozó ideális
célját? Mi lenne a cél, ha a Találkozó igen-igen jól zajlana le? (nevet) Igen –
nos, hogy a hitnek egy új lendülete járja át az ifjúságot – mindenekelőtt a német
és az európai ifjúságot. Németországban még mindig nagy keresztény intézményeink vannak.
Sok keresztényi dolog történik, azonban jelen van egy igen nagyfokú fáradtság is,
és olyannyira el vagyunk foglalva strukturális kérdésekkel, hogy a hit lendülete és
öröme hiányzik belőlünk. Ha ez a lendület, ha ez a boldogság, hogy ismerjük Krisztust,
újra feléledne, és egy új dinamikát adna a német és az európai egyháznak, akkor –
azt hiszem – elérnénk az Ifjúsági Világtalálkozó célját. Szentatya, köszönöm, és
Isten áldását kívánjuk a szép és fárasztó kölni napokra!