90 nap telt el II. János Pál pápa halála óta – Az Osservatore Romano vatikáni napilap megemlékezése

„Tanúságtétel, jelenlét amely örökre elkísér bennünket” – ez a címe a vezércikknek, amely a következő szavakkal emlékezik meg a „nagy” pápáról, II. János Pálról:
„90 nappal ezelőtt itt álltunk a Szent Péter téren és figyeltük az ablakot, abban a reményben, hogy ismét kinyílik és ismét átélhetjük a hangtalan katekézis, az áldó jelenlét hihetetlen élményét, amely lelkiismeretünkhöz szólt. Egy ember szólt a világhoz keze alázatos gesztusával és fájdalma csöndjével. És mindenkivel megértette magát.”
Az utóbbi időkben a Szentatya megmutatta annak az életnek az értékét, amelyet megfosztottak kézenfekvőnek tekintett erőforrásaitól. Az élet soha nem veszíti el értelmét. Világunkban, amely megveti az időseket és a szenvedőket, II. János Pál élete utolsó és legnagyobb tanúságételeként minden ember életének értékére mutatott rá. Tanúságétele, amely örökre elkísér bennünket, arra emlékeztet, hogy ne féljünk az Igazságtól. Egyetlen testében vagy lelkében szenvedő ember sem felejtheti többé el II. János Pált. Ezt mondják a betegek, a magányosak, a bebörtönzöttek, a szegények, mindazok, akik nem hallathatják hangjukat. A Szent Péter téren jelenleg is százával vannak fogyatékosok, akik egész életüket tolókocsin, vagy ágyon fekve élik le. Azért jöttek el Rómába Franciaországból, hogy imádkozzanak és köszönetet mondjanak II. János Pálnak.
Az elmúlt 90 nap során mindenki, akivel találkoztunk, elmesélt egy-egy epizódot, amely visszafordíthatatlanul II. János Pálhoz köti. Életrajzába beleíródott a mi életünk is. Az Osservatore Romano szerkesztőségéhez a világ minden részéről érkeznek tanúságtételek. Találkoztunk olyanokkal is, akik több mint 20 órát álltak sorba, csak azért, hogy sírja előtt elhaladva keresztet vessenek és ennyit mondjanak
„köszönöm”. Mindaz, ami azokban az áprilisi napokban történt, még ma is hihetetlennek tűnik, amire soha előzőleg nem volt példa. Ez a bámulatot keltő és egyetemes tiszteletadás mindenkit elgondolkodtat, nemcsak a katolikus egyházat érinti. Természetes, hogy a jelenség komoly tudományos kutatás tárgyát képezi minden szinten. A ravatalhoz zarándokló emberfolyam, amelyet mind életkort, mind lelkiséget tekintve fiatalok alkottak, olyan tény, amely az egyház történelme e rendkívüli szakaszának kézzelfogható jelképévé vált. II. János Pál pápa még halála órájában is arra szólított fel bennünket, hogy teljesítsük küldetésünket, hivatásunkat. Személyében mindig is világos volt és továbbra is világos marad a cél: találkozni Krisztussal, az ember Megváltójával, aki megváltoztat, megtérít és üdvözít bennünket.
Eljönni Rómába és imádkozni II. János Pál pápa sírjánál, a szeretetközösség gesztusa, ami azt jelenti, hogy határozottan elkötelezzük magunkat az Egyház szívében. Azzal a bizonyossággal, hogy küldetésünkben, bármi is legyen az, van szószólónk, aki jól ismer bennünket. És, amint azt Joseph Ratzinger bíboros, 10 nappal pápává választása előtt költőien, de a valóságnak megfelelően megállapította: „Biztosak lehetünk abban, hogy szeretett Pápánk most az Atya Házának ablakában áll, lát és megáld minket”.