Eucharisztikus csoda a németországi Königswinterben, 1225 körül

Heisterbachi Cesarius, a XII.-XIII. században élt híres teológus és történész, ciszterci szerzetes egyik művében leírja a következő történetet, amelynek szemtanúja volt. A történet színhelye Königswinter, egy Bonntól nem messze, a Rajna mentén fekvő város. Íme Cesarius leírása: „Kolostorunkban élt egy imádságos lelkű szerzetes, akit Volmenteini Godschalknak hívtak. 6 évvel ezelőtt a karácsonyi éjféli szentmisét nagy átéléssel mondta, olyannyira, hogy közben sűrűn hullatta könnyeit. Az átváltoztatás pillanatában a szentségi jelek helyett egy gyönyörű gyermeket pillantott meg keze között, akinek tündöklését még az angyalok is elragadtatottan szemlélték. Kezébe vette a gyermeket, magához szorította és közben leírhatatlan öröm uralkodott el szívében. Egy idő után a gyermek eltűnt, ám a jámbor szerzetes egészen rendkívüli áhítattal folytatta és fejezte be a szentmisét.” „Nem sokkal később Volmenteini Godschalk ágynak esett és visszaadta lelkét teremtőjének. Halála előtt azonban feltárta a karácsony éjjeli látomás titkát az elöljárónak, aki elmondta azt Deiferni Adolf atyának. A plébános ezekkel a szavakkal sóhajtott fel: „Vajon Isten miért éppen a szenteknek nyilvánítja ki ezeket a dolgokat, hiszen ők már biztosak a hitben? Erre a sajátságos kegyelemre nekem lenne szükségem, hiszen én olykor kétségbe vonom a valóságos jelenlétet.” „Nem sok idővel később megismétlődött a csoda a plébánossal is. Abban a pillanatban, amikor a szentmise során megtörte az ostyát, rendkívüli szépségű gyermeket pillantott meg, aki szeretettel mosolygott rá. Egy kissé megijedt ugyan, de miután eszébe jutott a Godschalk szerzetesről elmondott epizód, visszanyerte bátorságát és áhítattal szemlélni kezdte a gyermeket. Majd megfordította az ostyát, ám ekkor már nem a gyönyörű gyermek, hanem a kereszten függő Jézus látványában volt része. A plébánost annyira megrendítette a jelenet, hogy sűrű könnyekre fakadt. A haldokló Jézus képétől szinte megbénult és nem tudta eldönteni, hogy folytassa-e a szentmisét vagy sem. A hívek észrevették tétovázó magatartását és megrendültségét, ám mivel nem láttak semmit a történtekből, nem értették miért nem halad előre a szentmise mondásával. Egy idő után a haláltusáját vívó Jézus látványa eltűnt, az ostya visszanyerte természetes állagát. A hívek ekkor kérdezősködni kezdte, mire Adolf atya felment a szószékre és megpróbálta elmondani milyen látomásban volt része, ám szava elcsuklott a meghatottságtól és a hívek nem értették szavait. Később, amikor már nyugodtabb volt, elmondta látomását több buzgó hívő embernek. E kegyelmi adomány hatása alatt élete hátralévő részét az elmélkedésnek és vezeklésnek szentelte, magatartása gyökeresen megváltozott a hívek nagy lelki épülésére.